1. Fejezet

Stephany szemszöge

Reggel nyolc óra. Már kora reggel a vekkerrel bajlódom. Miért nem hallgat el?! Áhh inkább kiveszem belőle az elemet, és kész. Szörnyen aludtam. Egész éjjel az új dalszöveget írtam. Nem értem, hogy Billie Joe Armstrong-nak minek tőlem dalszöveg, mikor ő maga is ír? Jó ezt majd Adam megmondja. Vagy nem. Kimentem a fürdőbe, és nagyjából összeszedtem magamat. Felvettem egy csőfarmer, és a kedvenc angol zászlós pólómat. Egy kis lakásban élek, New York-nak az egyik legeldugottabb környékén. Talán nem is baj. Így a rajongók nem találnak meg olyan könnyen. Átfutottam még egyszer utoljára a dalszöveget (hiszen végül is a Green Day-nek írtam!!), aztán már indulhattam is a stúdióba. Naponta írok dalszövegeket, és találkozom hírességekkel, de most kissé izgultam. Nem tudom, hogy miért.
Éppen időre estem be a stúdióba.
-Na, már azt hittem, elfogsz késni.-jött oda hozzám üdvözlésképpen Adam.
-Hát a reggeli kapkodás. Tudod.-mosolyogtam, és átnyújtottam neki a dalszövegeket. Gyorsan átfutotta.
-Ez ritka jó lett.
-Köszi.
-Gyere Billie már vár rád.-indult be az ajtón. Ugyanis még az előtérben ácsorogtunk. Billie nagyon régóta ír dalszövegeket, és kíváncsi voltam a véleményére. Kivette Adam kezéből a lapokat, és átolvasta, aztán még egyszer. Nem tudtam hirtelen, hogy most ennyire rossz lett, vagy mi van?
-Steffi, ez nagyon jó lett.-nézett rám Billie. Kész, itt végem volt. Egy profi dalszöveg írónak tetszik a munkám?!
-Köszönöm.-pirultam el.
Ezután még beszélgettünk kicsit, aztán Billie-nek mennie kellett, de megígérte, hogy ezt az egyik koncertjükön előadják. Hát mit ne mondjak, nagyon örültem! Mikor Billie elment Adam csak átölelt. New York-ban nem régóta élek, max 2 hete. Adam úgy néz rám mintha a lánya lennék. Ez jól esik meg minden, de néha kissé idegesítő.
-Ügyes voltál.-mosolygott rám.-Figyelj, van a héten még egy megbízásod. A One Direction-nak kellene írni 3 dalt. Zenével.-mondta, én meg totál lefagytam. Nem, nem amiatt, hogy a One Direction-nak kell dalt írnom. Hanem, mert hármat (!!!!!) megzenésítve, egy hét alatt.
-Mi van?!? Ezt nem mondhatod komolyan.-fakadtam ki.
-De sajna, ez van. Holnap átköltözöl egy nagyobb lakásba, ahova már berakattam egy zongorát. Meg majd kapsz egy gitárt is.-indult ki a stúdióból. Már éppen utána akartam kiáltani, de megelőzött.-Tudom, hogy tudsz mind a kettőn játszani.-kiáltotta vissza. Ez nem igaz. Hogy tudnék három számot megírni, és megzenésíteni egy hét alatt? Már mindenki elment a stúdióból. Csak én őrlődtem ott magamban. Most mi a francot csináljak? Ezekkel a szép gondolatokkal indultam haza, összecsomagolni. Ugyanis holnap költözik, ahogy azt Adam megmondta. Még szerencse, hogy nem szerettem meg annyira ezt a kis lakást.
Mire kész lettem, még csak dél volt. Gondoltam lemegyek a Starbucks-ba. A kávézó előtt hatalmas tömeg állt. Gőzöm sincs, hogy miért. Nagy nehezen átfurakodtam magamat. Leültem az egyik asztalhoz, és vártam a pincért. Vajon Adam most csak megakar szívtani eléggé rendesen, vagy ez egy komoly megbízás? Bár nem ismerem a One Direction-t, nem láttam róluk képet sem. Viszont az egyik számukat hallottam már, a One Thing-et, azt hiszem. Egy biztos, nem kis tehetség szorul beléjük. A gondolat menetemből a pincérhölgy zökkentett ki. Kértem egy jó erős kapucsínót (a reggeli kávém elmaradt, és olyan kómás voltam, hogy azt hittem elalszok). Mellettem öt srác ült, akik hangosan fel-fel röhögtek. Egy idő után kezdett nagyon zavarni.
-Hé srácok, nem lehetne kicsit halkabban? Valaki még fel sem ébredt.-szóltam rájuk.
-Akkor majd tőlünk felébredsz.-röhögött a göndör. Ki a francnak képzeli ez magát?
-Haha. Oltári vicces.-forgattam a szememet. Gyorsan megittam a kapucsínómat, és már indultam is kifelé. Vagyis indultam volna kifelé. De nem bírtam, mert a hatalmas tömeg beállt az ajtó elé, és nem lehetett kijutni. Na szuper. Idegesen vissza ültem a helyemre.
-Na valami baj van szöszi?-nézett rám a göndör megint.
-Csak annyi, hogy nem tudok kijutni. Egyáltalán mi ez a nagy ember tömeg?-néztem rá értetlenül.
-Gondolom rájöttek, hogy itt vagyunk.-mondta a szőke.
-Miért ti kik vagytok?-néztem rájuk kérdőn. Ciki, nem ciki halvány lila fogalmam sem volt arról, hogy kik ők.
-Nem tudod, hogy kik vagyunk?-döbbent le teljesen a fekete hajú srác. Most ez tényleg ennyire alap?
-Nem. Tudom kellene?-nevettem el magamat kínomban.
-Mi vagyunk a One Direction!-mondta a csíkos pólós. Ja oké. Most már ezt is tudom.
-Akkor nektek kell majd három számot írnom a héten.-fejeltem le az asztalt, mert megint eszembe jutott, hogy mennyi munka lesz azzal.
-Stephany Wernt?-nézett rám a göndör. Ezek szerint már ők ismertek. Hurrá.
-Igen. Én vagyok.-mondtam. Ekkor az a nagy tömeg ami az ajtó előtt állt, hirtelen belökte a kétszárnyú ajtót, és elkezdtek a fiúk felé rohanni.