Sziasztoook!
Fogalmam sincs, hogy ki követi még nyomon ezt a nyomorult blogot, de nem hinném, hogy sokan vagytok... Mindenesetre akit érdekel (és annak is szól akit nem) új blogot kezdtem! :) [üdvrivalgás a háttérben]
Már kinn van a 3. rész is, szóval remélem tetszeni fog nektek, és remélem, hogy ugyanúgy fogjátok szeretni, mint ezt az oldalt.
SO AFRAID OF FALLING IN LOVE (és ha még van egy kis időtök ide is feltétlen lessetek be)
Sarah. xx
2013. október 13., vasárnap
2013. május 4., szombat
48. Fejezet - The End
Steffi szemszöge
-Louis, eressz.-beszéltem a srác kezébe.
-Honnan tudtad, hogy én vagyok?-engedett el.
-Megérzés.-vontam meg a vállamat hatalmas mosollyal az arcomon.
-A kórházban kéne lenne.-dugta a kezét a pulcsija zsebébe, és komolyan nézett rám.
-Louis, mióta bekerültem a kórházba egyre furább vagy.-néztem rá értetlenül.
-Csak aggódom.-sóhajtott.
-Értem nem kell aggódnod. Jól vagyok. Semmi bajom.-ráztam a fejemet.
-Steffi, te hallod magad? Ma műtöttek meg daganattal, és te azt mondod semmi bajod?-akadt ki.
-Igen, azt mondom, mert jól érezem magamat. Nem fáj semmim. JÓL VAGYOK.-hangsúlyoztam az utolsó két szót.
-Tudod te, hogy milyen veszélyes ilyenkor London utcáin mászkálni, friss varratokkal?-förmedt rám.-Belegondoltál már abba, hogy...-beszélt tovább, de igazából nem is figyeltem arra, hogy mit mond, hanem csak a száját néztem. Csak mondta, mondta, és mondta, de halvány lila gőzöm sincs, hogy miről beszélt.
-Istenem, fogd már be.-sóhajtottam, és a pólóját megragadva magamhoz rántottam. Nem akartam, és nem is hagytam, hogy befejezze a mondani valóját (akármiről is szólt az).
Éreztem ahogy Louis belemosolyog a csókba, de nem engedett el. Kezét a derekam köré fonta, így elérve, hogy még közelebb kerüljek hozzá.
-Your tongue is on fire.-énekelt mellettünk valaki. Elváltam Louis-tól, és kitört belőlem a röhögés, ahogy Ed mellettünk állva gitározott, és énekelte mellé a rögtönzött hülyeségét.
Louis mellkasának dőlve próbáltam visszafogni a röhögést, mert eszméletlenül fájt tőle a sebem, de egyszerűen nem bírtam abba hagyni.
-Srácok, végre megvagytok!-szaladt felénk Niall riadtan.-Mégis hova a bánatba tűntetek?-förmedt rá Louis-ra, és Ed-re.
-A kórházból hívtak, hogy Steffi elment, és utána jöttünk.-vonta meg a vállát Louis, és az ujjait az enyéimre kulcsolta.-Hé, vöröske!-szólt rá Ed-re, amit a srác csak egy kérdő tekintettel viszonzott.-Bocs a balhéért.-emelte fel a kezét, mire Ed belecsapott. Szent a béke.
A következő pillanatban éles fájdalom nyílalt a hasamba, mire odakaptam mind két kezemet. A fájdalom annyira erős volt, hogy nem bírtam talpon maradni, hátra estem, majdnem feküdtem.
-Steffi! Steffi!-mindannyian kiáltoztak, de én süllyedtem. Süllyedtem a mélységbe, és nem bírtam megállítani. Az egész életem lepergett előttem. Az összes veszekedés, csalódás, boldogság, öröm, szeretet, pofonok, és csókok... Minden. Louis, Niall, Liam, Harry, Zayn, Ed, Charlie, Alex, anya, Katy... Az összes ember akivel valaha találkoztam. Aki valaha fájdalmat, vagy éppen örömet okozott nekem, akár csak egy pillanatra is. Az összes rajongó, és azok az emberek, akiknek annyiszor segítettem.
Minden fájdalom, és öröm egy könnycsepp formájában távozott az arcomon. Abban a pillanatban felpattant a szemem. A kórházban voltam.
Ugyan azok a fehér falak köszöntek rám, amik között az elmúlt napokban ébredtem.
-Steffi!-mosolygott rám Charlie könnyes szemekkel.
-Mi... mi történt? Hol vagyok?-próbáltam meg felülni, de nem tudtam. Túl gyenge voltam.
-A kórházba.-lépett oda az ágyam mellé Alex. Anyu is ott volt, közvetlen mellette.
-Hol vannak a többiek?-kerestem a tekintetemmel Louis-t, és a többieket, de sehol sem voltak. Csak mi négyen voltunk a szobában. Senki más nem volt ott.
-Milyen többiek?-húzta össze a szemöldökét Charlie. Itt mindenki meghibbant? Öt perce még a Temze partján álltam a szerelmemmel, és a kiskori legjobb barátommal, most pedig a kórházban fekszek, és itt az egész családom, ami kb. tíz éve szétbomlott.
-Ed, Louis, Niall... A többiek!-magyaráztam kapkodva.
-Steffi...-kezdte Alex, de én lerántottam magamról a takarót, és kisiettem a szobából, egyenesen a folyosóra. Nem érdekelt, hogy a karomból kiszakadt az infúzió, és ömlik a sebből a vér.
Ahogy kiértem csak a nyüzsgő ember tömeget láttam. Az orvosok fel-alá járkáltak, de Louis-ék sehol sem voltak.
Zavarodottan kapkodtam a tekintetemet, miközben hatalmas gombóc keletkezett a torkomban.
Charlie mellém lépett, és a kezét a vállamra tette. Abban a pillanatban könny szökött a szemembe, és beleharaptam az ajkamba, hogy ne jöjjön rám a sírógörcs.
-Mi történt?-suttogtam olyan halkan, hogy csak a bátyám hallja meg. Lehunytam a szememet, remélve, hogy nem szökik ki egy könnycsepp sem, és így vártam a testvérem válaszát.
-Féléve autóbalesetet szenvedtél. Hatan ültetek a kocsiban. Te vagy az egyetlen túl élő, de ezidáig kómában voltál. Az orvosok nem fűztek hozzá túl sok reményt, hogy valaha felébredsz, mivel amnéziába is szenvedsz, de valahogy sikerült.-magyarázta, olyan halkan, ahogy én szólaltam meg az előbb.
-Kik haltak meg?-suttogtam még mindig.
-Louis Tomlinson, Harry Styles, Zayn Malik, Niall Horan, és Liam Payne. Az öt legjobb barátod. Senkijük nem volt, rajtad kívül. Emlékszel? Az öt magányos farkas.-mesélte.-Sajnálom.-sóhajtott végül, és megsimítva a vállamat visszament a szobába.
Csak egy álom volt. Az elmúlt fél év csak egy álom volt. Minden ami történt, igazából semmi sem volt. Nem létező történetek, személyek, és érzelmek. Az egész eddigi életem csak az agyam szüleménye volt, hogy ne érezzem magamat olyan egyedül, de ennek vége. Talán az a világ volt az egyetlen hely, amit eltudtam viselni. A valóság sokkalta fájdalmasabb volt, mint az az álom.
Abban a képzelt világban mindenem meg volt, amire valaha is vágytam. Barátok, nyüzsgés, fényűzés, nem teljes, de mégis szerető család, de itt: senkim sem volt. Mindenkit elvesztettem, akkor mikor ez az egész elkezdődött. Elvesztettem a barátaimat, de nyertem magamnak egy álmot, csak ezzel egy baj van:
Egyszer úgy is fel kell ébrednünk.
-Tudod te, hogy milyen veszélyes ilyenkor London utcáin mászkálni, friss varratokkal?-förmedt rám.-Belegondoltál már abba, hogy...-beszélt tovább, de igazából nem is figyeltem arra, hogy mit mond, hanem csak a száját néztem. Csak mondta, mondta, és mondta, de halvány lila gőzöm sincs, hogy miről beszélt.
-Istenem, fogd már be.-sóhajtottam, és a pólóját megragadva magamhoz rántottam. Nem akartam, és nem is hagytam, hogy befejezze a mondani valóját (akármiről is szólt az).
Éreztem ahogy Louis belemosolyog a csókba, de nem engedett el. Kezét a derekam köré fonta, így elérve, hogy még közelebb kerüljek hozzá.
-Your tongue is on fire.-énekelt mellettünk valaki. Elváltam Louis-tól, és kitört belőlem a röhögés, ahogy Ed mellettünk állva gitározott, és énekelte mellé a rögtönzött hülyeségét.
Louis mellkasának dőlve próbáltam visszafogni a röhögést, mert eszméletlenül fájt tőle a sebem, de egyszerűen nem bírtam abba hagyni.
-Srácok, végre megvagytok!-szaladt felénk Niall riadtan.-Mégis hova a bánatba tűntetek?-förmedt rá Louis-ra, és Ed-re.
-A kórházból hívtak, hogy Steffi elment, és utána jöttünk.-vonta meg a vállát Louis, és az ujjait az enyéimre kulcsolta.-Hé, vöröske!-szólt rá Ed-re, amit a srác csak egy kérdő tekintettel viszonzott.-Bocs a balhéért.-emelte fel a kezét, mire Ed belecsapott. Szent a béke.
A következő pillanatban éles fájdalom nyílalt a hasamba, mire odakaptam mind két kezemet. A fájdalom annyira erős volt, hogy nem bírtam talpon maradni, hátra estem, majdnem feküdtem.
-Steffi! Steffi!-mindannyian kiáltoztak, de én süllyedtem. Süllyedtem a mélységbe, és nem bírtam megállítani. Az egész életem lepergett előttem. Az összes veszekedés, csalódás, boldogság, öröm, szeretet, pofonok, és csókok... Minden. Louis, Niall, Liam, Harry, Zayn, Ed, Charlie, Alex, anya, Katy... Az összes ember akivel valaha találkoztam. Aki valaha fájdalmat, vagy éppen örömet okozott nekem, akár csak egy pillanatra is. Az összes rajongó, és azok az emberek, akiknek annyiszor segítettem.
Minden fájdalom, és öröm egy könnycsepp formájában távozott az arcomon. Abban a pillanatban felpattant a szemem. A kórházban voltam.
Ugyan azok a fehér falak köszöntek rám, amik között az elmúlt napokban ébredtem.
-Steffi!-mosolygott rám Charlie könnyes szemekkel.
-Mi... mi történt? Hol vagyok?-próbáltam meg felülni, de nem tudtam. Túl gyenge voltam.
-A kórházba.-lépett oda az ágyam mellé Alex. Anyu is ott volt, közvetlen mellette.
-Hol vannak a többiek?-kerestem a tekintetemmel Louis-t, és a többieket, de sehol sem voltak. Csak mi négyen voltunk a szobában. Senki más nem volt ott.
-Milyen többiek?-húzta össze a szemöldökét Charlie. Itt mindenki meghibbant? Öt perce még a Temze partján álltam a szerelmemmel, és a kiskori legjobb barátommal, most pedig a kórházban fekszek, és itt az egész családom, ami kb. tíz éve szétbomlott.
-Ed, Louis, Niall... A többiek!-magyaráztam kapkodva.
-Steffi...-kezdte Alex, de én lerántottam magamról a takarót, és kisiettem a szobából, egyenesen a folyosóra. Nem érdekelt, hogy a karomból kiszakadt az infúzió, és ömlik a sebből a vér.
Ahogy kiértem csak a nyüzsgő ember tömeget láttam. Az orvosok fel-alá járkáltak, de Louis-ék sehol sem voltak.
Zavarodottan kapkodtam a tekintetemet, miközben hatalmas gombóc keletkezett a torkomban.
Charlie mellém lépett, és a kezét a vállamra tette. Abban a pillanatban könny szökött a szemembe, és beleharaptam az ajkamba, hogy ne jöjjön rám a sírógörcs.
-Mi történt?-suttogtam olyan halkan, hogy csak a bátyám hallja meg. Lehunytam a szememet, remélve, hogy nem szökik ki egy könnycsepp sem, és így vártam a testvérem válaszát.
-Féléve autóbalesetet szenvedtél. Hatan ültetek a kocsiban. Te vagy az egyetlen túl élő, de ezidáig kómában voltál. Az orvosok nem fűztek hozzá túl sok reményt, hogy valaha felébredsz, mivel amnéziába is szenvedsz, de valahogy sikerült.-magyarázta, olyan halkan, ahogy én szólaltam meg az előbb.
-Kik haltak meg?-suttogtam még mindig.
-Louis Tomlinson, Harry Styles, Zayn Malik, Niall Horan, és Liam Payne. Az öt legjobb barátod. Senkijük nem volt, rajtad kívül. Emlékszel? Az öt magányos farkas.-mesélte.-Sajnálom.-sóhajtott végül, és megsimítva a vállamat visszament a szobába.
Csak egy álom volt. Az elmúlt fél év csak egy álom volt. Minden ami történt, igazából semmi sem volt. Nem létező történetek, személyek, és érzelmek. Az egész eddigi életem csak az agyam szüleménye volt, hogy ne érezzem magamat olyan egyedül, de ennek vége. Talán az a világ volt az egyetlen hely, amit eltudtam viselni. A valóság sokkalta fájdalmasabb volt, mint az az álom.
Abban a képzelt világban mindenem meg volt, amire valaha is vágytam. Barátok, nyüzsgés, fényűzés, nem teljes, de mégis szerető család, de itt: senkim sem volt. Mindenkit elvesztettem, akkor mikor ez az egész elkezdődött. Elvesztettem a barátaimat, de nyertem magamnak egy álmot, csak ezzel egy baj van:
Egyszer úgy is fel kell ébrednünk.
2012. november 11., vasárnap
47. Fejezet
Helloooooo!:D Na, gyors voltam?:) Remélem örültök, hogy ilyen gyorsan sikerült új részt hoznom.
Egyébként köszönöm a kommenteket, nagyon jól estek! :)
Sarah. xx
Steffi szemszöge
Pár perccel később a doki visszatért, nem túl jó hírekkel.
-Legutóbbi értesüléseink szerint a kis Sharon-t átszállították a Saint Thomas kórházba.-nézte (gondolom) Sharon kórlapját.
-De mégis mi történt vele?-kezdtem el még jobban bepánikolni.
-Azt sajnos már nem tudom megmondani.-csapta a hóna alá a kórlapot.-A nővér azt mondta, hogy nem kelt fel, és Sharon orvosa pedig a Saint Thomas-ban van, így átvitték oda. Ennél többet nem tudunk. Sajnálom.-nézett rám bűnbánóan.
-Értem, köszönöm.-bólintottam halvány mosollyal az arcomon, mire a doki ismét távozott.
Visszafeküdve az ágyba magamra húztam a takarót, és Ed felé fordultam.
-Ugye te itt leszel mikor felébredek?-pislogtam nagyokat.
-Persze.-mosolyodott el a kissé kócos srác.
Erős fájdalommal, és ordítozásra ébredni nem a legkellemesebb dolog egy műtét után, főként ha a két ordítozó személy a pasid, és az egykori legjobb barátod.
-Louis, őszintén: most mi bajod van? Amíg ki nem derült, hogy Steffi a gyerekkori barátom semmi bajod nem volt velem!-hallottam Ed hangját.
-Csak az irritál, hogy amióta ez az egész kiderült nem tágítasz mellőle, előtte pedig az sem érdekelt, hogy él-e még!-emelte fel ismét a hangját Louis.
-Srácok, nem hagynátok abba? Egy kórházba vagytok ha nem tűnt volna fel!-szólt rájuk ingerülten Harry.-Menjetek ki és ott oldjátok meg a féltékenységi problémáitokat.-mondta egyszerűen. A következő pillanatban hangos ajtócsapódás volt hallható, aztán egy hatalmas sóhajtás.
-Egy féltékeny idióta vagy, tudsz róla?-szegezte a kérdést valakinek Zayn.
-Nem tudtok ti semmit.-vágta rá Louis, és ő is távozott.
Ekkor bele nyílalt a hasamba a fájdalom, mire okvetlenül is felnyögtem.
-Steffi, ébren vagy?-simította meg a karomat Harry. Lassan kinyitottam a szememet, de először csak fehér foltokat láttam, aztán pár pillanattal később kitisztult a kép.
Oldalra fordítottam a fejemet, és úgy fürkésztem a srácok arcát. Ijedtség és félelem volt a szemükben.
-Mennyit hallottál?-harapott bele az alsó ajkába Niall.
-Eleget.-mondtam erőtlen hangon, mire Niall összeszorított ajkakkal bólintott.
-Fáj valamid?-próbálta terelni a témát Harry.
-Hazza, most őszintén: egy műtét után szerinted mije nem fáj az embernek?-nézett rá fáradtan Zayn.
-Hány óra van?-próbáltam feljebb ülni, de a hasamon lévő kötés miatt nem bírtam, így fekve maradtam.
-Fél hat lesz.-vizsgálgatta a telefonját Liam.
-Szép estét Miss Wernt.-sétált be a szobába a dokim.-Hogy érzi magát?-lépett az infúzió mellé.
-Enyhe hányinger, és néha bele nyílal a hasamba a fájdalom.-néztem fel rá.
-Ezek teljesen normális tünetek. Reggelre remélhetőleg el fog múlni.-mosolygott rám.
-És meddig leszek még benn tartva?
-Ha szerencséje van, és nem lesz áttét akkor kettő, maximum három hét.-állítgatta tovább az infúziómat.-Beszélhetnék a fiatal urakkal odakint?-fordult a srácok felé, mire a fiúk bólintottak, és kivonultak a folyosóra. Amíg ők kinn beszélgettek volt időm kicsit átgondolni a dolgokat.
Talán túl sok minden történt az elmúlt napokban, vagy talán túl sok minden változott meg egyik pillanatról a másikra.
Nyár elején még csak egy kis rajongótáborral rendelkező lány voltam aki remélte, hogy egyszer csak helyre jön az élete, és nem csak egy dalszövegíró valaki lesz, hanem popsztár. És mikor jött ez az öt srác minden megváltozott... Hogy is volt? Baby, you light up my world like nobody else. Igen, felvillanyozták az életemet. Nélkülük nagy eséllyel még mindig csak egy dalszövegíró lány lennék, aki mögött a bátyja, és egy kisebb rajongó tábor áll. Nagyon sokat köszönhetek nekik, és szerintem ezt ők ezt nagyon jól tudják, pedig egyszer sem mondtam még nekik. Hm. Ideje lenne már megköszönni.
Viszont mielőtt John megcsókolt minden más volt, vagy nem is tudom. Louis volt a móka mester, Niall az aranyos ír manó, Zayn a zárkózott Bradford Bad Boy, Liam aki mindenkit mindentől féltett, és Harry, Louis legjobb barátja. Mostanra más lett a felállás. Mindegyikük sokkal komolyabban veszi a dolgokat, és ahogy észrevettem Louis sokkal féltékenyebb is. Vagy csak nem bízik bennem? Sajnos nyáron adtam rá okot, hogy ne bízzon bennem, így még ez is lehetséges.
-Steffi, nem baj ha mi most elmegyünk?-szakította félbe a gondolat menetem Harry.
-Egyedül akartok hagyni?-néztem rájuk szomorúan.
-Paul hívott, hogy mennünk kéne próbálni.-jelent meg Niall feje az ajtóban.
-Akkor menjetek csak.-mosolyodtam el halványan.
-Megleszel egyedül?
-Persze.-bólintottam, mire Harry elindult kifelé.
-Harry.-szóltam utána, mire kérdőn fordult vissza.-Köszönöm.-néztem rá hálásan.
-Mégis mit?-sétált vissza hozzám.
-Mindent.-mosolyogtam, mire Harry is elmosolyodott, és óvatosan átölelt.
-Mi köszönjük.-suttogta, mire én lehunytam a szememet.
-Bocs, hogy megzavarom ezt a felettébb gyönyörű pillanatot, de meg van Louis, és menni kéne.-röhögött Zayn.
-Holnap jövünk.-mosolygott rám Harry, és kisietett az ajtón, ismét magamra hagyva a gondolataimmal.
Az idő eszméletlen lassan telt ahogy csak feküdtem az ágyamban, és a plafont bámultam (már ideje lenne újra festeni).
Úgy kilenc óra körül bejött a doki, és levette (végre) infúziót. Azt mondta, hogy majd holnap kapok újat.
Amint kilépett az ajtón, egy hirtelen ötlettől vezérelve lerántottam magamról a takarót, és óvatosan kimászva az ágyból előkotortam a ruháimat. Amilyen gyorsan csak lehetett felöltöztem, és az ajtóhoz lépve hallgatózni kezdtem. Csönd volt. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és kilépve az üres folyosóra, szét néztem. Egy-egy beteg járkált nővérrel az oldalán, de semmi extra. Lesiettem a lépcsőn, és kilépve a friss levegőre elfogott egy fajta jó érzés. Szétnézve a sötét utcán, elindultam jobbra, a part felé.
Őszintén szólva, bele sem gondoltam, hogy mekkora bajba kerülhetek, vagy, hogy mi történhet amíg kinn vagyok a szabad levegőn, mert nem érdekelt. Egyszerűen csak szerettem volna kicsit szabadon sétálgatni sikítozó rajongók és orvosi műszerek nélkül.
Ahogy odaértem a parthoz, végig pásztáztam a nyugodt vizet. Egyszerűen gyönyörű, ahogy a város fényei visszatükröződnek a vízen.
Motoszkálást hallottam mögülem, így ijedten fordultam hátra. Senki sem volt ott. A következő pillanatban egy erős kéz ragadott meg, és azzal a lendülettel be fogta a számat, hogy visszatartsa a feltörni készülő sikításomat.
-Mennyit hallottál?-harapott bele az alsó ajkába Niall.
-Eleget.-mondtam erőtlen hangon, mire Niall összeszorított ajkakkal bólintott.
-Fáj valamid?-próbálta terelni a témát Harry.
-Hazza, most őszintén: egy műtét után szerinted mije nem fáj az embernek?-nézett rá fáradtan Zayn.
-Hány óra van?-próbáltam feljebb ülni, de a hasamon lévő kötés miatt nem bírtam, így fekve maradtam.
-Fél hat lesz.-vizsgálgatta a telefonját Liam.
-Szép estét Miss Wernt.-sétált be a szobába a dokim.-Hogy érzi magát?-lépett az infúzió mellé.
-Enyhe hányinger, és néha bele nyílal a hasamba a fájdalom.-néztem fel rá.
-Ezek teljesen normális tünetek. Reggelre remélhetőleg el fog múlni.-mosolygott rám.
-És meddig leszek még benn tartva?
-Ha szerencséje van, és nem lesz áttét akkor kettő, maximum három hét.-állítgatta tovább az infúziómat.-Beszélhetnék a fiatal urakkal odakint?-fordult a srácok felé, mire a fiúk bólintottak, és kivonultak a folyosóra. Amíg ők kinn beszélgettek volt időm kicsit átgondolni a dolgokat.
Talán túl sok minden történt az elmúlt napokban, vagy talán túl sok minden változott meg egyik pillanatról a másikra.
Nyár elején még csak egy kis rajongótáborral rendelkező lány voltam aki remélte, hogy egyszer csak helyre jön az élete, és nem csak egy dalszövegíró valaki lesz, hanem popsztár. És mikor jött ez az öt srác minden megváltozott... Hogy is volt? Baby, you light up my world like nobody else. Igen, felvillanyozták az életemet. Nélkülük nagy eséllyel még mindig csak egy dalszövegíró lány lennék, aki mögött a bátyja, és egy kisebb rajongó tábor áll. Nagyon sokat köszönhetek nekik, és szerintem ezt ők ezt nagyon jól tudják, pedig egyszer sem mondtam még nekik. Hm. Ideje lenne már megköszönni.
Viszont mielőtt John megcsókolt minden más volt, vagy nem is tudom. Louis volt a móka mester, Niall az aranyos ír manó, Zayn a zárkózott Bradford Bad Boy, Liam aki mindenkit mindentől féltett, és Harry, Louis legjobb barátja. Mostanra más lett a felállás. Mindegyikük sokkal komolyabban veszi a dolgokat, és ahogy észrevettem Louis sokkal féltékenyebb is. Vagy csak nem bízik bennem? Sajnos nyáron adtam rá okot, hogy ne bízzon bennem, így még ez is lehetséges.
-Steffi, nem baj ha mi most elmegyünk?-szakította félbe a gondolat menetem Harry.
-Egyedül akartok hagyni?-néztem rájuk szomorúan.
-Paul hívott, hogy mennünk kéne próbálni.-jelent meg Niall feje az ajtóban.
-Akkor menjetek csak.-mosolyodtam el halványan.
-Megleszel egyedül?
-Persze.-bólintottam, mire Harry elindult kifelé.
-Harry.-szóltam utána, mire kérdőn fordult vissza.-Köszönöm.-néztem rá hálásan.
-Mégis mit?-sétált vissza hozzám.
-Mindent.-mosolyogtam, mire Harry is elmosolyodott, és óvatosan átölelt.
-Mi köszönjük.-suttogta, mire én lehunytam a szememet.
-Bocs, hogy megzavarom ezt a felettébb gyönyörű pillanatot, de meg van Louis, és menni kéne.-röhögött Zayn.
-Holnap jövünk.-mosolygott rám Harry, és kisietett az ajtón, ismét magamra hagyva a gondolataimmal.
Az idő eszméletlen lassan telt ahogy csak feküdtem az ágyamban, és a plafont bámultam (már ideje lenne újra festeni).
Úgy kilenc óra körül bejött a doki, és levette (végre) infúziót. Azt mondta, hogy majd holnap kapok újat.
Amint kilépett az ajtón, egy hirtelen ötlettől vezérelve lerántottam magamról a takarót, és óvatosan kimászva az ágyból előkotortam a ruháimat. Amilyen gyorsan csak lehetett felöltöztem, és az ajtóhoz lépve hallgatózni kezdtem. Csönd volt. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és kilépve az üres folyosóra, szét néztem. Egy-egy beteg járkált nővérrel az oldalán, de semmi extra. Lesiettem a lépcsőn, és kilépve a friss levegőre elfogott egy fajta jó érzés. Szétnézve a sötét utcán, elindultam jobbra, a part felé.
Őszintén szólva, bele sem gondoltam, hogy mekkora bajba kerülhetek, vagy, hogy mi történhet amíg kinn vagyok a szabad levegőn, mert nem érdekelt. Egyszerűen csak szerettem volna kicsit szabadon sétálgatni sikítozó rajongók és orvosi műszerek nélkül.
Ahogy odaértem a parthoz, végig pásztáztam a nyugodt vizet. Egyszerűen gyönyörű, ahogy a város fényei visszatükröződnek a vízen.
Motoszkálást hallottam mögülem, így ijedten fordultam hátra. Senki sem volt ott. A következő pillanatban egy erős kéz ragadott meg, és azzal a lendülettel be fogta a számat, hogy visszatartsa a feltörni készülő sikításomat.
2012. november 8., csütörtök
46. Fejezet
Helloooooo! :D Megerőltettem a fantáziámat, és a kedvetekért írtam még egy részt, de az előző részhez is csak két kommentet kaptam, pedig nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Nem kell feltétlen csak pozitív komit írni, lehet negatív is, csak szeretnék kapni egy kis visszajelzést, hogy jó vagy rossz-e az amit csinálok. :) Jó olvasást! :D
Sarah. xx
Sarah. xx
Steffi szemszöge
-Hol vagyok?-pislogtam nagyokat, hogy visszanyerjem a látásomat. Amikor ez bekövetkezett, a kórház melletti parkban találtam magamat, a tó mellett. A gyepen állva szétnéztem a kis parkban. Messze tőlem volt egy pad amin egy ismerős személy ült. Világos farmer dzsekit viselt, fehér pólóval, és fekete gatyával. Rögtön odaszaladtam hozzá, és lehuppanva mellé, magamhoz akartam ölelni.
-Te meg ki vagy, és miért ölelgetsz?-nézett rám értetlenül hatalmas kék szemeivel.
-Louis, én vagyok. Stephany.-nevettem.
-Stephany?-húzta össze a szemöldökét.
-Stephany Wernt.-próbálkoztam tovább.
-Nem ismerek, és nem is ismertem semmilyen Stephany-t.-rázta a fejét.
-Jó, oké. Nagyon vicces vagy, de most már fejezd be a hülyéskedést.-néztem rá szúrósan.
-Boobear, minden rendben?-lépett Louis mellé egy barna hajú gyönyörű lány.
-Persze kicsim.-mosolygott rá Lou.-Figyelj csak, te emlékszel valami Stephany-ra?
-Nem.-rázta a fejét a lány.
-Én sem.-húzta el a száját Louis, és felállva a padról, megcsókolta a lányt.-Gyere, menjünk.-fogta meg a kezét, és elsétáltak, mintha én ott sem lettem. Értetlenül néztem utánuk, aztán pedig éreztem, hogy a torkom összeszorul. Erőtlenül rogytam le a fűre, és az arcomat a tenyerembe temettem.
-Hé, csajszi. Minden oké?-hallottam egy ismerős hangot. Könnyes szemmel néztem fel a mellettem álló szőke srácra.
-Niall?
-Honnan tudod a nevemet?-nézett rám furcsán.
-Nyár eleje óta az egyik legjobb barátom vagy.-szipogtam.
-Tényleg?-pislogott értetlenül, mire én bólintottam.-Hogy hívnak?-telepedett le mellém.
-Steffi.
-És honnan is ismerjük egymást?
-Louis barátnője vagyok.-töröltem le az arcomat.
-Ki az a Louis?-pislogott értetlenül a szőkeség.
-Louis Tomlinson, az együttesetek egyik tagja.
-Steffi, szerintem te összekeversz valakivel.-nevetett Niall.-Nem ismerek Louis-t, és nincs is együttesem. Még énekelni sem tudok.-rázta a fejét mosolyogva.
-Mi történt veled? Mi történt a többiekkel? A One Direction-el?
-Csajszi, tényleg nem tudom miről beszélsz.-grimaszolt.-Totál fura vagy, de bírlak.-boxolt bele a vállamba.
-Steff, Steff. Ébredj.-rázta valaki a vállamat.
-Mi? Mi történt?-kapkodtam a levegőt.
-Semmi, csak rosszat álmodtál.-mosolygott rám Ed. Csak egy álom volt. Miért álmodok én egyre gyakrabban ilyen hülyeségeket?
-Mit keresel itt?-pislogtam rá értetlenül.
-A srácok elmentek Liverpool-ba, és Paul valahogy berakatta Louis-t hajnabla a turné buszba, úgyhogy Harry a lelkemre kötötte, hogy itt legyek veled.-magyarázta.
-Aha.-ültem feljebb az ágyon.
-Hoztam kaját. Kérsz?-mosolygott.
-Nem, köszi. A műtét előtt nem ehetek, és utána sem. Talán holnap.-mosolyodtam el én is, és tovább fürkésztem Ed arcát.
-Na, mi az?-nevetett.
-Érdekes, hogy eltelt tíz év, de a mosolyod semmit sem változott.
Ezen a kijelentésemet Ed ismét elvigyorodott. Tényleg semmit sem változott.
Odanyúltam az éjjeliszekrényen (inkább éjjeliszekrényszerűségnek nevezném) heverő telefonomhoz, és közben átpillantottam a másik ágyra, de az üres volt. Sharon sehol sem volt.
-Ed, mikor bejöttél egyedül voltam?-néztem kérdőn Ed-re.
-Hát, már egy jó fél órája itt vagyok, és mikor megjöttem volt itt egy kislány. Azt hittem, hogy alszik, de mikor bejött a nővér, és megpróbálta felébreszteni nem kelt fel, így hát elvitte valahova. Miért?-nézett rám értetlenül.
Nem kelt fel. Csak ez az egy mondat zúgott a fülemben.
Reflexből lerántottam magamról a takarót, és már indultam is volna ki ha a dokim meg nem jelenik az ajtóban.
-Nem-nem. Miss Wernt, feküdjön szépen vissza. Ma már nem megy se hova sem.-tolt vissza az ágyamhoz a doki.
-Doktor úr, megtudja mondani, hogy mi történt a szoba társammal?-ültem le az ágyamra.
-A kis Sharon-al?-nézett rám furcsán.
-Igen.-bólintottam.
-Nagyon kíváncsi rá?-sóhajtott fáradtan.
-Igen.-bólintottam ismét.
-Rendben. Egy pillanat is utána nézek.-ment ki az ajtón.
-Biftrof em keéf?-kérdezte Ed teli szájjal.
-Igen, biztos nem kérek.-néztem rá fáradtan. Ed bólintott, és lenyelte a nagy falatot.
-Egyébként...-kezdte volna, de megcsörrent a telefonom. Louis neve villogott a képernyőn.
-Igen?
-...Nem érdekel!-ordított Louis, mire kicsit eltoltam a fülemtől a készüléket.
-Haver, nyugodj már le.-hallottam Harry hangját.
-Adjátok már vissza a telefonomat!-ordított Louis ismét.
-Srácok!-szóltam bele a telefonba.
-Szia Steffi. Bocsi, véletlen hívtunk.-mondta Niall.-Mindjárt visszahívlak a saját telómról. Szia.-tette le.
Értetlenül bámultam a kezemben lévő telefonra, aztán nagyokat pislogva Ed-re néztem.
-Ez... fura volt.-állapítottam meg.
-Tényleg nem kérsz?-nézett rám Ed a kezében tartva még egy hamburgert, mire én össze húzott szemöldökkel néztem rá.
-Te komolyan nem változtál semmit.
-Hé, csajszi. Minden oké?-hallottam egy ismerős hangot. Könnyes szemmel néztem fel a mellettem álló szőke srácra.
-Niall?
-Honnan tudod a nevemet?-nézett rám furcsán.
-Nyár eleje óta az egyik legjobb barátom vagy.-szipogtam.
-Tényleg?-pislogott értetlenül, mire én bólintottam.-Hogy hívnak?-telepedett le mellém.
-Steffi.
-És honnan is ismerjük egymást?
-Louis barátnője vagyok.-töröltem le az arcomat.
-Ki az a Louis?-pislogott értetlenül a szőkeség.
-Louis Tomlinson, az együttesetek egyik tagja.
-Steffi, szerintem te összekeversz valakivel.-nevetett Niall.-Nem ismerek Louis-t, és nincs is együttesem. Még énekelni sem tudok.-rázta a fejét mosolyogva.
-Mi történt veled? Mi történt a többiekkel? A One Direction-el?
-Csajszi, tényleg nem tudom miről beszélsz.-grimaszolt.-Totál fura vagy, de bírlak.-boxolt bele a vállamba.
-Steff, Steff. Ébredj.-rázta valaki a vállamat.
-Mi? Mi történt?-kapkodtam a levegőt.
-Semmi, csak rosszat álmodtál.-mosolygott rám Ed. Csak egy álom volt. Miért álmodok én egyre gyakrabban ilyen hülyeségeket?
-Mit keresel itt?-pislogtam rá értetlenül.
-A srácok elmentek Liverpool-ba, és Paul valahogy berakatta Louis-t hajnabla a turné buszba, úgyhogy Harry a lelkemre kötötte, hogy itt legyek veled.-magyarázta.
-Aha.-ültem feljebb az ágyon.
-Hoztam kaját. Kérsz?-mosolygott.
-Nem, köszi. A műtét előtt nem ehetek, és utána sem. Talán holnap.-mosolyodtam el én is, és tovább fürkésztem Ed arcát.
-Na, mi az?-nevetett.
-Érdekes, hogy eltelt tíz év, de a mosolyod semmit sem változott.
Ezen a kijelentésemet Ed ismét elvigyorodott. Tényleg semmit sem változott.
Odanyúltam az éjjeliszekrényen (inkább éjjeliszekrényszerűségnek nevezném) heverő telefonomhoz, és közben átpillantottam a másik ágyra, de az üres volt. Sharon sehol sem volt.
-Ed, mikor bejöttél egyedül voltam?-néztem kérdőn Ed-re.
-Hát, már egy jó fél órája itt vagyok, és mikor megjöttem volt itt egy kislány. Azt hittem, hogy alszik, de mikor bejött a nővér, és megpróbálta felébreszteni nem kelt fel, így hát elvitte valahova. Miért?-nézett rám értetlenül.
Nem kelt fel. Csak ez az egy mondat zúgott a fülemben.
Reflexből lerántottam magamról a takarót, és már indultam is volna ki ha a dokim meg nem jelenik az ajtóban.
-Nem-nem. Miss Wernt, feküdjön szépen vissza. Ma már nem megy se hova sem.-tolt vissza az ágyamhoz a doki.
-Doktor úr, megtudja mondani, hogy mi történt a szoba társammal?-ültem le az ágyamra.
-A kis Sharon-al?-nézett rám furcsán.
-Igen.-bólintottam.
-Nagyon kíváncsi rá?-sóhajtott fáradtan.
-Igen.-bólintottam ismét.
-Rendben. Egy pillanat is utána nézek.-ment ki az ajtón.
-Biftrof em keéf?-kérdezte Ed teli szájjal.
-Igen, biztos nem kérek.-néztem rá fáradtan. Ed bólintott, és lenyelte a nagy falatot.
-Egyébként...-kezdte volna, de megcsörrent a telefonom. Louis neve villogott a képernyőn.
-Igen?
-...Nem érdekel!-ordított Louis, mire kicsit eltoltam a fülemtől a készüléket.
-Haver, nyugodj már le.-hallottam Harry hangját.
-Adjátok már vissza a telefonomat!-ordított Louis ismét.
-Srácok!-szóltam bele a telefonba.
-Szia Steffi. Bocsi, véletlen hívtunk.-mondta Niall.-Mindjárt visszahívlak a saját telómról. Szia.-tette le.
Értetlenül bámultam a kezemben lévő telefonra, aztán nagyokat pislogva Ed-re néztem.
-Ez... fura volt.-állapítottam meg.
-Tényleg nem kérsz?-nézett rám Ed a kezében tartva még egy hamburgert, mire én össze húzott szemöldökkel néztem rá.
-Te komolyan nem változtál semmit.
2012. november 4., vasárnap
45. Fejezet
Hello srácok!:) Huh, hát eltelt három hónap az utolsó rész óta. :/ Tudom, hogy már sokszor mondtam, de még mondani is fogom: Sajnálom, hogy csak így simán abba hagytam a sztori közepén.
Nem ígérem, hogy ezentúl lesz rendszeresen rész, de szerintem ha jön az ihlet akkor havonta egy-egy ilyen kis bénasággal, mint ez megdoblak titeket. :D Addig is legyetek jók. :)
ui.: Blanka remélem örülsz. xd
Sarah. xx
Nem ígérem, hogy ezentúl lesz rendszeresen rész, de szerintem ha jön az ihlet akkor havonta egy-egy ilyen kis bénasággal, mint ez megdoblak titeket. :D Addig is legyetek jók. :)
ui.: Blanka remélem örülsz. xd
Sarah. xx
Steffi szemszöge
-Tudod, akkoriban mikor jelentkeztél a tehetségkutatóra, ajánlottak nekem egy állást. Egy amerikai műsorba kerestek stábtagokat, és jó pénzt ígértek a munkáért. Anyádnak mondtam is, hogy kaptam egy ilyen ajánlatot, de azt mondta, hogy ne vállaljam el, viszont akkoriban nagyon kellett volna nekünk a pénz, így nem törődve semmivel sem, elvállaltam a munkát, és kirepültem Amerikába. Két hónap alatt sikerült egy szép összeget összekaparnom ebből a munkából, de mikor hazajöttem hozzátok, édesanyád elküldött melegebb éghajlatra. Látni sem akart, jogosan. Ezek után nem tudtam mást tenni, visszautaztam Amerikába. Hetente írtam nektek, de sosem jött válasz. Rá öt hónapra, megint hazautaztam Londonba, remélve, hogy újra láthatlak téged, meg a bátyádat, de mikor bekopogtattam a házba, egy hölgy nyitott ajtót. Azt mondta, hogy elköltöztetek, mert egy férfi folyton zaklatott titeket bocsánat kérő levelekkel. Négy évig dolgoztam abban a műsorban, de mikor felakartam mondani, a kezembe adtak egy gitárt, hogy énekeljek. Onnantól kezdve háttérénekesként dolgoztam az American Talent-ben. Rá egy évre megtudtam, hogy New York-ban élsz, és énekesként dolgozom. Úgy éreztem, hogy muszáj megkeresnem téged, de mikor éppen, hogy csak belekezdtem volna a kutatásba, felhívott egy férfi, hogy tartsam magam távol tőled. Fogalmam sincs, hogy ki volt az, de megfenyegetett, és ezek után nem volt elég bátorságom felkeresni téged.-fejezte be a történetet Alex.
Egy fajta kínos csönd állt be a kórházi szobába. Mindenki próbálta emészteni a hallottakat.
-Tudom, hogy fel kellett volna, hogy keresselek, de valaki mindig megakadályozott benne.-nézett rám.
-Viszont-szólalt meg Louis az ajtó előtt állva, kávéval a kezében.-Lehet, hogy nem csak a kifogásokat kéne keresni, hanem odaállni, átölelni a megbántott személyt, és bocsánatot kérni, hisz erre találták ki a bocsánat kérést.-nézett Alex-ra.
-Te meg mikor jöttél be?-pislogott értetlenül Harry.
-Mikor Alex elkezdte.-kortyolt bele a kávéjába Lou, de mikor látta, hogy senki sem mozdul, és semmi sem történik felsóhajtott.-Most őszintén: mire vár? Tapsra?-nézett kérdőn Alex-re.
-Sajnálom, hogy nem voltam veled a fontosabb időkben.-fordult felém Alex, és szorosan magához ölelt. Először kicsit visszább húzódtam, de mikor Louis rám nézett, elmosolyodtam, és visszaöleltem apát.
Lehunytam a szememet, és nyeltem egy nagyot, hogy ne folyjanak le a könnycseppek az arcomon.
-Hiányoztál.-öleltem át még szorosabban (ha ez lehetséges).
-Nekem is hiányoztál.-simogatta a hátamat.
Apu rá egy fél órára ment el, akkor is csak azért, mert a nővér elzavarta. Na, köszi. Ezek után egyedül maradtam a srácokkal, akik unatkoztak, ezért elfoglalták magukat. Volt aki a kanapén aludt (Harry), volt aki Harry-n ülve játszott a telefonján (Zayn), voltak akik Sharon-nak meséltek vicces sztorikat (Niall és Liam), és volt aki mellettem ülve hallgatta ahogy intézem a telefonokat (ezt nehéz lesz kitalálni).
-Lisa, csak azt kérem, hogy mondj valamit a rajongóknak, mert ez így nem jó, hogy naphosszat a kórház előtt ülnek, és várják, hogy kimenjek. Nekem mindegy, hogy mit mondasz. Akár az igazat is mondhatod.
-De ha elmondom az igazat kitörik a pánik, és mindenki oda fog menni a kórházhoz.
-Jó, nekem mindegy, hogy mit mondasz, de próbált meg eltüntetni őket a kórház elől, mert ez így senkinek sem jó.-sóhajtottam, és letettem a telefont.
-Még kit kell felhívnod?-nézett rám Louis.
-Szerintem egyenlőre ennyi volt.-nyomkodtam a telefonomat.
-Zayn, szállj le rólam.-hallottuk Harry tompa hangját, mire Zayn felpattant a kanapéról.
-Úristen, Harry. Ugye jól vagy?-játszotta meg a pánikot.
-Attól függetlenül, hogy eltörted az egyik bordámat, igen, egész jól.-nyújtózkodott Hazza.
-Harry, nyugi. Lemész a recepcióhoz, mondod, hogy mi a bajod, és két perc alatt helyre raknak.-mosolyogtam.
-Na, még az kéne, hogy engem is bebörtönözzenek egy ilyen szobába, mert Malik rám ült. Kösz, kihagyom.-vette elő a telefonját.-Srácok, szerintem én lelépek egy kis időre.
-Hova?-szaladt fel Louis szemöldöke.
-Ed-el találkozom.-vágta rá a göndörke.
-Miért nem hívod ide?-nézett fel a telefonjából Zayn.
-Mert...-kezdte el Harry, de végül megvonta a vállát.-Fogalmam sincs.-vette elő nevetve a telefonját.
-Kiről van szó?-pislogtam értetlenül Louis-ra.
-Harry egyik haverjáról. Biztos ismered.-adta a kimerítő választ Louis.
-Ki kajás?-vette el a telefont a füle mellől Harry.
-Én!-vágta rá Niall. Louis-val automatikusan összenéztünk, és bólintottunk.
-Mi is.-néztem Harry-re.
-Ja, hozhatsz kaját.-folytatta a beszélgetést a haverjával.
Húsz perc sem telt bele, kopogtak az ajtón.
-Gyere.-szóltam fel sem ülve az ágyon.
-Meghoztam a kaját.-lépett be egy vörös srác. Valahonnan ismerős volt, de nagyon.
-Ed, mondtam már, hogy imádlak?-szaladt oda a sráchoz Niall.
-Ja, lehet. Nem tartom számon, hogy mikor hozok neked kaját.-pacsizott le Harry-vel, aztán Louis-val is kezet fogott, ekkor szúrt ki engem. Először furcsán méregetett, mire én a kezemet nyújtottam felé.
-Stephany Wernt.-mosolyogtam.
-Ed Sheeran.-mondta furcsállva.
-Sheeran...Hm. Általánosban a legjobb haverom vezetékneve is Sheeran volt.-nevettem.
-Stef?-húzta össze a szemöldökét.
-Nigel.-ült ki hatalmas mosoly az arcomra, és magamhoz öleltem a srácot.
Egy fajta kínos csönd állt be a kórházi szobába. Mindenki próbálta emészteni a hallottakat.
-Tudom, hogy fel kellett volna, hogy keresselek, de valaki mindig megakadályozott benne.-nézett rám.
-Viszont-szólalt meg Louis az ajtó előtt állva, kávéval a kezében.-Lehet, hogy nem csak a kifogásokat kéne keresni, hanem odaállni, átölelni a megbántott személyt, és bocsánatot kérni, hisz erre találták ki a bocsánat kérést.-nézett Alex-ra.
-Te meg mikor jöttél be?-pislogott értetlenül Harry.
-Mikor Alex elkezdte.-kortyolt bele a kávéjába Lou, de mikor látta, hogy senki sem mozdul, és semmi sem történik felsóhajtott.-Most őszintén: mire vár? Tapsra?-nézett kérdőn Alex-re.
-Sajnálom, hogy nem voltam veled a fontosabb időkben.-fordult felém Alex, és szorosan magához ölelt. Először kicsit visszább húzódtam, de mikor Louis rám nézett, elmosolyodtam, és visszaöleltem apát.
Lehunytam a szememet, és nyeltem egy nagyot, hogy ne folyjanak le a könnycseppek az arcomon.
-Hiányoztál.-öleltem át még szorosabban (ha ez lehetséges).
-Nekem is hiányoztál.-simogatta a hátamat.
Apu rá egy fél órára ment el, akkor is csak azért, mert a nővér elzavarta. Na, köszi. Ezek után egyedül maradtam a srácokkal, akik unatkoztak, ezért elfoglalták magukat. Volt aki a kanapén aludt (Harry), volt aki Harry-n ülve játszott a telefonján (Zayn), voltak akik Sharon-nak meséltek vicces sztorikat (Niall és Liam), és volt aki mellettem ülve hallgatta ahogy intézem a telefonokat (ezt nehéz lesz kitalálni).
-Lisa, csak azt kérem, hogy mondj valamit a rajongóknak, mert ez így nem jó, hogy naphosszat a kórház előtt ülnek, és várják, hogy kimenjek. Nekem mindegy, hogy mit mondasz. Akár az igazat is mondhatod.
-De ha elmondom az igazat kitörik a pánik, és mindenki oda fog menni a kórházhoz.
-Jó, nekem mindegy, hogy mit mondasz, de próbált meg eltüntetni őket a kórház elől, mert ez így senkinek sem jó.-sóhajtottam, és letettem a telefont.
-Még kit kell felhívnod?-nézett rám Louis.
-Szerintem egyenlőre ennyi volt.-nyomkodtam a telefonomat.
-Zayn, szállj le rólam.-hallottuk Harry tompa hangját, mire Zayn felpattant a kanapéról.
-Úristen, Harry. Ugye jól vagy?-játszotta meg a pánikot.
-Attól függetlenül, hogy eltörted az egyik bordámat, igen, egész jól.-nyújtózkodott Hazza.
-Harry, nyugi. Lemész a recepcióhoz, mondod, hogy mi a bajod, és két perc alatt helyre raknak.-mosolyogtam.
-Na, még az kéne, hogy engem is bebörtönözzenek egy ilyen szobába, mert Malik rám ült. Kösz, kihagyom.-vette elő a telefonját.-Srácok, szerintem én lelépek egy kis időre.
-Hova?-szaladt fel Louis szemöldöke.
-Ed-el találkozom.-vágta rá a göndörke.
-Miért nem hívod ide?-nézett fel a telefonjából Zayn.
-Mert...-kezdte el Harry, de végül megvonta a vállát.-Fogalmam sincs.-vette elő nevetve a telefonját.
-Kiről van szó?-pislogtam értetlenül Louis-ra.
-Harry egyik haverjáról. Biztos ismered.-adta a kimerítő választ Louis.
-Ki kajás?-vette el a telefont a füle mellől Harry.
-Én!-vágta rá Niall. Louis-val automatikusan összenéztünk, és bólintottunk.
-Mi is.-néztem Harry-re.
-Ja, hozhatsz kaját.-folytatta a beszélgetést a haverjával.
Húsz perc sem telt bele, kopogtak az ajtón.
-Gyere.-szóltam fel sem ülve az ágyon.
-Meghoztam a kaját.-lépett be egy vörös srác. Valahonnan ismerős volt, de nagyon.
-Ed, mondtam már, hogy imádlak?-szaladt oda a sráchoz Niall.
-Ja, lehet. Nem tartom számon, hogy mikor hozok neked kaját.-pacsizott le Harry-vel, aztán Louis-val is kezet fogott, ekkor szúrt ki engem. Először furcsán méregetett, mire én a kezemet nyújtottam felé.
-Stephany Wernt.-mosolyogtam.
-Ed Sheeran.-mondta furcsállva.
-Sheeran...Hm. Általánosban a legjobb haverom vezetékneve is Sheeran volt.-nevettem.
-Stef?-húzta össze a szemöldökét.
-Nigel.-ült ki hatalmas mosoly az arcomra, és magamhoz öleltem a srácot.
2012. augusztus 14., kedd
Díj :)
Na srácok, először is közérdekű közlemény, mert van két dolog amit feltétlen tudnotok kell.
1. Nyakunkon a suli, és totáááááááááál elvagyok havazva (:@), így nagyon kevés időm jut blogot írni. 2. Kaptam már (ha jól számoltam) 7 díjat tőletek, amit nagyon köszönök, és bocsi de nem fogom mindet kirakni. :D
Tényleg nagyon sajnálom, de mikor van egy kis szabadidőm megígérem, hogy megírom a következő részeket.
1. Nyakunkon a suli, és totáááááááááál elvagyok havazva (:@), így nagyon kevés időm jut blogot írni. 2. Kaptam már (ha jól számoltam) 7 díjat tőletek, amit nagyon köszönök, és bocsi de nem fogom mindet kirakni. :D
Tényleg nagyon sajnálom, de mikor van egy kis szabadidőm megígérem, hogy megírom a következő részeket.
Köszönöm szépen a díjat a One Direction Tényeknek! :)
1.) Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról!
2.) A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell!
3.) 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek!
4.) 11 embert meg kell jelölni és linkelni! (Nincs visszaadás/visszajelölés)
1.)
1. Sára a nevem.
2. Imádok gitározni, énekelni, és zenét hallgatni.
3. A One Direction, a Green Day, és a Jedward a három kedvenc 'bandám'.
4. Imááááááádom a kutyákat. (:$)
5. A 14. életévemet töltöm.
6. Ez a második blogom.
7. Egyke vagyok, de van három uncsitesóm.
8. A kedvenc sorozatom az Így jártam anyátokkal.
9. Leginkább fiú haverjaim vannak.
10. Szegeden élek.
11. Leginkább csak külföldi előadók számait hallgatom.
2.)
1. Mikor és miért kezdtél el blogot írni?: Idén június elején, viszont azt már nem tudom, hogy miért o.O
2. Ez hányadik díjad?: Az első amit kiraktam, de már volt jó pár.
3. Olvasod valamelyik blogomat/blogunkat?: Mindet. :D
4. Ki a kedvenc énekesed?: Pillanatnyilag John Grimes.
5. Melyik a kedvenc bandád (1Dn kívül!) ?: Green Day
6. Mi a csengőhangod?: 1D - WMYB
7. Melyik a kedvenc zeneszámod?: Jedward - Under Pressure
8. Mit csinálsz éppen most?: Írok?!
9. Mi a hozzád legközelebb lévő piros dolog?: Párna.
10. Hol laksz?: Szeged.
11. Melyik híresség életét élnéd legszívesebben?: Úgy őszintén szólva egyikét se, mert nem hiszem, hogy bírnám a nagy nyüzsgést körülöttem, de ha muszáj lenne választani, akkor Edward Grimes életét élném. :D
2. Ez hányadik díjad?: Az első amit kiraktam, de már volt jó pár.
3. Olvasod valamelyik blogomat/blogunkat?: Mindet. :D
4. Ki a kedvenc énekesed?: Pillanatnyilag John Grimes.
5. Melyik a kedvenc bandád (1Dn kívül!) ?: Green Day
6. Mi a csengőhangod?: 1D - WMYB
7. Melyik a kedvenc zeneszámod?: Jedward - Under Pressure
8. Mit csinálsz éppen most?: Írok?!
9. Mi a hozzád legközelebb lévő piros dolog?: Párna.
10. Hol laksz?: Szeged.
11. Melyik híresség életét élnéd legszívesebben?: Úgy őszintén szólva egyikét se, mert nem hiszem, hogy bírnám a nagy nyüzsgést körülöttem, de ha muszáj lenne választani, akkor Edward Grimes életét élném. :D
3.)
1. Kedvenc együttes? (1D után)
2. Hol laksz?
3. Hány éves vagy?
4. Mióta vagy Directioner?
5. Játszol-e valamilyen hangszeren?
6. Melyik a kedvenc gyümölcsöd?
7. Voltál-e már valamilyen koncerten?
8: Ki a kedvenced az 1D-ből?
9. Van-e valamilyen háziállatod?
10. Melyik a kedvenc filmed?
11. Melyik a kedvenc sorozatod?
4.)
Díjazottak:
Sajnálom csak ennyi jutott most eszembe. :D
Sarah. xx
2012. augusztus 8., szerda
44. Fejezet
Sziasztok! :) Nagyooooooooon sajnálom, hogy eltűntem pár napra, de nem volt se ihletem, se időm írni, így egy kis késéssel de itt a 44. fejezet. A következő rész valamikor jövőhéten lesz szerintem, mert most megyek majd nyaralni, és fene tudja, hogy lesz-e wifi, úgyhogy megint lesz egy kis kimaradás. Előre is bocsánat érte. :/
Sarah. xx
Steffi szemszöge
-Alex, menj el. Most.-állt fel anyu. Én csak döbbenten ültem az ágyamon, és megszólalni nem bírtam. Kicsivel több mint tíz év után újra láttam az apámat. A düh, és az öröm egyszerre keveredett bennem. Dühös voltam, mert szó nélkül eltűnt, és nem jelentkezett egyszer sem, viszont örültem, hogy újra láthattam.
Louis csak értetlenül kapkodta a fejét, Sharon pedig rémülten bújt hozzám.
-Tíz év után ide állítasz, azzal az okkal, hogy látni akarod a lányodat? Ezt komolyan gondoltad? Ott hagytál minket, és most van képed ide jönni?-ordított anyu. A vita tovább folytatódott, amíg a biztonságiak meg nem jelentek, és el nem vitték apát.
-Esküszöm frászt kapok.-fogta a fejét Charlie.
-Charlie, nyugi. Elvitték.-nyugtatta anyu.
-Nem hiszem el, hogy képes volt ide állítani tíz év után.-vágta le magát az egyik székre. Charle még egy ideig fújtatott, aztán beállt a csend, amit pedig Louis telefonja tört meg.
-Niall az. Beszélsz vele?-nyújtotta felém a telefont. Szó nélkül elvettem, és a fülemhez emeltem.
-Hé, Lou. Hol a francban vagy dél előtt tíz órakor?-hallottam Niall hangját.
-Szia Niall.-kuncogtam.
-Steffi? Mit keres nálad Louis telefonja?-lepődött meg.
-Ne ijedj meg, nincs semmi baj, de betudnátok jönni a London Bridge kórházba? 399-es szoba.
-Húsz perc.-rakta le. Visszaadtam Louis-nak a telefont, aki kérdőn nézett rám.
-Most tuti azt hiszik, hogy te vagy kórházba.-röhögtem.
-Majd rájönnek, hogy nem.-húzta el a száját. Nem sokkal ezután anyu és Charlie is elmentek dolgozni, én pedig Sharon-t szórakoztattam. Louis csak csöndben mosolygott, és minket figyelt. Ekkor a fiúk törtek be lihegve az ajtón.
-Na jó. Mi folyik itt?-nézett ránk kérdőn Harry. Kínos az alsó ajkamba haraptam, és agyaltam, hogy mondjam el nekik.
-Daganat.-nyögte ki Louis.
-Louis ez nem vicces.-rázta a fejét Liam.-Mi történt?
-Nem viccelt.-húztam el a számat. A négy fiú döbbenten nézett ránk. Köpni-nyelni nem tudtak.-Holnap lesz a műtétem, utána meg kemoterápia.-mikor ezt kimondtam Sharon átölelt, mire én elmosolyodtam. Niall-en nagyon láttam, hogy a sírás határán van, ahogy Liam is. Louis megszorította a kezemet, és lehunyta a szemét.
-Akkor meg fogsz gyógyulni?-nézett rám Niall .
-Ha minden igaz, akkor meg.-mosolyodtam el halványan. Niall boldogan közelebb lépett, és megölelt.
-Huh. Ez kicsit sok volt.-csúszott le Harry a fal mentén a földig.
-Ja, egy kicsit, nagyon.-fogta a fejét Zayn.
-Az a lényeg, hogy meg fog gyógyulni.-vigyorgott Sharon.
-Tényleg csajszi. Hogy hívnak?-nézett kérdőn a lányra Liam.
-Sharon vagyok.-pirult el.
-Gondolom nem kell bemutatkoznunk.-ült le mellém az ágyra Niall.
-Nem.-rázta meg a fejét. Sharon meg Niall jól elbeszélgettek, addig meg Liam kérdezgetett még engem az állapotomról.
-De Louis, ugye tudod, hogy holnap megyünk Liverpool-ba?-nézett a barátomra Zayn.
-Én nem megyek.-jelentette ki határozottan Louis.
-Louis, menj el. A rajongók számítanak rád.-simítottam meg a vállát.
-Nem. Itt leszek mikor holnap felébredsz.-rázta meg a fejét.
-Az a baj, hogy Paul nem hiszem, hogy meg fogja engedni, hogy itt maradj.-húzta el a száját Niall.
-Nem érdekel.-állt fel Louis.-Kér valaki kávét?-indult el az ajtó felé. Senki sem kért semmit, úgyhogy Louis elment az automatához. Alig pár perc múlva kopogtak.
-Gyere.-mondtam kíváncsian.
-Bejöhetek?-kérdezte egy férfi hang.
-Nem biztos, hogy jó ötlet.-sóhajtottam.
-Sajnálom. Tényleg.-csukta be az ajtót maga mögött.
-Steffi, ki ez a pasas?-nézett rám Niall.
-Ő Alex. Az apám.-sóhajtottam.
-Kérlek Stephany. Engedd meg, hogy megmagyarázzam.-nézett rám bűnbánóan apu. Bizonytalanul bólintottam, mire ő odahúzott egy széket az ágyam mellé, és belekezdett a történetbe.
-Na jó. Mi folyik itt?-nézett ránk kérdőn Harry. Kínos az alsó ajkamba haraptam, és agyaltam, hogy mondjam el nekik.
-Daganat.-nyögte ki Louis.
-Louis ez nem vicces.-rázta a fejét Liam.-Mi történt?
-Nem viccelt.-húztam el a számat. A négy fiú döbbenten nézett ránk. Köpni-nyelni nem tudtak.-Holnap lesz a műtétem, utána meg kemoterápia.-mikor ezt kimondtam Sharon átölelt, mire én elmosolyodtam. Niall-en nagyon láttam, hogy a sírás határán van, ahogy Liam is. Louis megszorította a kezemet, és lehunyta a szemét.
-Akkor meg fogsz gyógyulni?-nézett rám Niall .
-Ha minden igaz, akkor meg.-mosolyodtam el halványan. Niall boldogan közelebb lépett, és megölelt.
-Huh. Ez kicsit sok volt.-csúszott le Harry a fal mentén a földig.
-Ja, egy kicsit, nagyon.-fogta a fejét Zayn.
-Az a lényeg, hogy meg fog gyógyulni.-vigyorgott Sharon.
-Tényleg csajszi. Hogy hívnak?-nézett kérdőn a lányra Liam.
-Sharon vagyok.-pirult el.
-Gondolom nem kell bemutatkoznunk.-ült le mellém az ágyra Niall.
-Nem.-rázta meg a fejét. Sharon meg Niall jól elbeszélgettek, addig meg Liam kérdezgetett még engem az állapotomról.
-De Louis, ugye tudod, hogy holnap megyünk Liverpool-ba?-nézett a barátomra Zayn.
-Én nem megyek.-jelentette ki határozottan Louis.
-Louis, menj el. A rajongók számítanak rád.-simítottam meg a vállát.
-Nem. Itt leszek mikor holnap felébredsz.-rázta meg a fejét.
-Az a baj, hogy Paul nem hiszem, hogy meg fogja engedni, hogy itt maradj.-húzta el a száját Niall.
-Nem érdekel.-állt fel Louis.-Kér valaki kávét?-indult el az ajtó felé. Senki sem kért semmit, úgyhogy Louis elment az automatához. Alig pár perc múlva kopogtak.
-Gyere.-mondtam kíváncsian.
-Bejöhetek?-kérdezte egy férfi hang.
-Nem biztos, hogy jó ötlet.-sóhajtottam.
-Sajnálom. Tényleg.-csukta be az ajtót maga mögött.
-Steffi, ki ez a pasas?-nézett rám Niall.
-Ő Alex. Az apám.-sóhajtottam.
-Kérlek Stephany. Engedd meg, hogy megmagyarázzam.-nézett rám bűnbánóan apu. Bizonytalanul bólintottam, mire ő odahúzott egy széket az ágyam mellé, és belekezdett a történetbe.
2012. augusztus 5., vasárnap
43. Fejezet
Steffi szemszöge
Ezután még csomó vizsgálaton kellett átesnem, és mit ne mondjak, a legtöbb nem volt túl kellemes. Átakartak tenni másik szobába, de ragaszkodtam hozzá, hogy Sharon-al együtt maradjak. Legalább ezt sikerült elérnem. Nagy eséllyel majd műtéti úton eltávolítják a daganatot, és utána kemo lesz...
Este már leszálltak rólam a dokik, így az ágyamon feküdve bámultam a plafont. Időközben Sharon megint átjött az ágyáról, és befeküdt mellém.
-A szüleid hol vannak?-néztem rá.
-Dolgoznak. Alig tudják fizetni a kemoterápiát, így folyton dolgoznak.-magyarázta.
-Figyelj, Sharon. Ha legközelebb bejönnek a szüleid mond meg nekik, hogy átvállalom a kemoterápiádnak a költségeit.-mosolyogtam.
-Micsoda?-kérdezett vissza zavarodottan.
-Jól hallottad.-simítottam meg a vállát.
-Köszönöm Stephany.-ugrott a nyakamba.
-Semmiség.-pusziltam meg.
Sharon lassan elaludt, és már majdnem én is, mikor kopogtak.
-Gyere.-mondtam, úgy, hogy lehetőleg Sharon ne ébredjen fel.
-Szia Steffi.
-Hé, Justin. Szia.-mosolyogtam.
-Louis mondta, hogy mi történt. Egyenlőre csak nekem meg Selly-nek szólt, mert mi holnap megyünk haza.-ült le az egyik székre.-Hát ez a kis lány?-nézett Sharon-ra.
-Szobatársam. Nem rég aludt el.
-Értem. És, hogy vagy?
-Hogy lennék? Ma vagy ötvenszer megvizsgáltak, és majd valamikor műtenek, de nem mondanak sok jót.-húztam el a számat.
-Kihez beszélsz Stephany?-nyöszörgött Sharon.
-Egy barátom van itt. Aludj csak.-mosolyogtam rá, mire ő úgy fordult, hogy lássa, ki van itt.
-Képzelődöm, vagy tényleg Justin Bieber van itt?-dörzsölte a szemét.
-Nem képzelődsz.-vigyorgott Justin. Sharon döbbenten bólintott, és felült.
-Selly hol van, amúgy?-tereltem a témát.
-Mindjárt jön. A srácoknál volt azt hiszem.-magyarázta.-És téged hogy hívnak?-nézett a mellettem ülő kislányra.
-Sharon vagyok.-mosolyodott el.
-És Sharon. Te Belieber vagy?
-Igen.-bólogatott Sharon.
-Melyik a kedvenc számod?-faggatta tovább Justin.
-Never say never.-vigyorgott továbbra is Sharon, mire Justin elkezdett énekelni.Pár perccel később Selly is megérkezett, úgyhogy én addig vele beszélgettem. Sajnos hamar el kellett menniük, mert lejárt a látogatási idő, így egyedül maradtam Sharon-al. A telefonomat lenémítottam estére, mert így is egész nap hívogattak.
-Stephany.-szólalt meg hirtelen Sharon.
-Igen?-mosolyogtam rá.
-Énekelsz nekem?-nézett rám.
-Persze. Mit énekeljek?
-Firework.-bújt hozzám még jobban. Átöleltem, és lehunytam a szememet.
-Do you ever feel like a plastic bag drifting throught the wind wanting to start again?-énekeltem halkan, aminek meg is lett a hatása. Sharon elaludt mellettem.
Másnap reggel. Mikor felébredtem, Louis már az ágyam mellett volt. Sharon még javában aludt, ezért átmentem az ő ágyára.
-Hogy vagy?-nézett rám Louis.
-Most, hogy itt vagy sokkal jobban.-mosolyogtam. Lou is elmosolyodott, és megölelt. Ekkor a doki nyitott be, és valamit állítgatott az infúziómon, aztán kiment.
-Egyébként behoztam a laptopodat.-vette elő Louis a laptoptáskát.
-Valamit mondani kéne, hogy miért vagyok bent.-húztam el a számat.
-Ha nem akarod, nem muszáj.-simította meg a karomat. Bekapcsoltam a laptopot, és rögtön felmentem twitterre. A rajongók ezerrel írogattak, hogy mi van velem, meg kaptam pár linket is. Hát kissé meglepett, hogy miket ki nem találtak. Volt olyan is, hogy terhes vagyok (?!).
-Jó reggelt.-ült fel a szemét dörzsölve Sharon.
-Neked is.-mosolygott Louis.
-Hány óra van?-kérdezte kómásan.
-Nyolc múlt. Amúgy a fiúk mikor jönnek be?-néztem Lou-ra.
-Még nem tudják.-harapott bele az alsó ajkába.
-Meg sem kérdezték, hogy hova mész nyolc órakor?-csuktam le a laptopom tetejét.
-Nem voltak még ébren, de szerintem kilenc óra körül majd hívogatni fognak.
-Akkor majd hívd be őket.-nyomtam egy puszit az arcára. Louis bólintott, közben pedig Sharon átmászott arra az ágyra amin én ültem. Valamiért nagyon kötődik hozzám.
Valamikor kilenc óra fele a doki megint bejött, és közölte, hogy holnap után lesz a műtétem. Még magyarázott egy csomó mindent, hogy hol kell aláírnom, stb., aztán már ment is a dolgára.
-Lemegyek büfébe. Hozzak valamit?-állt fel Louis.
-Valami ehető kaját.-nevettem.
-És neked Sharon?-nézett a kislányra.
-Olyan dobozos kakaókat kaphatok?-mosolygott Sharon.
-Persze. Sietek vissza.-indult ki a szobából Louis. Amíg Louis a büfében volt anyu is megérkezett, de most Charlie nélkül.
-Hogy vagy?-mosolygott rám.
-A doki azt mondta, hogy holnap után műtenek, és még alá kell írom valami papírt. Amúgy meg vagyok.-mosolyodtam el én is.-Charlie?
-Mindjárt jön ő is, csak bénán parkolt le a kocsival.-nevetett anyu. Már válaszra nyitottam volna a számat, mikor kintről ordítozást hallottunk, és egy 40 év körüli férfi rontott be a szobába.
-Alex, tűnj el innen. Senki sem kíváncsi rád.-lépett be Charlie a szobába.
-Csak látni szeretném a lányomat.-ordított a pasas. Valahonnan nagyon ismerős volt.
-Apa?-döbbentem le teljesen.
-Selly hol van, amúgy?-tereltem a témát.
-Mindjárt jön. A srácoknál volt azt hiszem.-magyarázta.-És téged hogy hívnak?-nézett a mellettem ülő kislányra.
-Sharon vagyok.-mosolyodott el.
-És Sharon. Te Belieber vagy?
-Igen.-bólogatott Sharon.
-Melyik a kedvenc számod?-faggatta tovább Justin.
-Never say never.-vigyorgott továbbra is Sharon, mire Justin elkezdett énekelni.Pár perccel később Selly is megérkezett, úgyhogy én addig vele beszélgettem. Sajnos hamar el kellett menniük, mert lejárt a látogatási idő, így egyedül maradtam Sharon-al. A telefonomat lenémítottam estére, mert így is egész nap hívogattak.
-Stephany.-szólalt meg hirtelen Sharon.
-Igen?-mosolyogtam rá.
-Énekelsz nekem?-nézett rám.
-Persze. Mit énekeljek?
-Firework.-bújt hozzám még jobban. Átöleltem, és lehunytam a szememet.
-Do you ever feel like a plastic bag drifting throught the wind wanting to start again?-énekeltem halkan, aminek meg is lett a hatása. Sharon elaludt mellettem.
Másnap reggel. Mikor felébredtem, Louis már az ágyam mellett volt. Sharon még javában aludt, ezért átmentem az ő ágyára.
-Hogy vagy?-nézett rám Louis.
-Most, hogy itt vagy sokkal jobban.-mosolyogtam. Lou is elmosolyodott, és megölelt. Ekkor a doki nyitott be, és valamit állítgatott az infúziómon, aztán kiment.
-Egyébként behoztam a laptopodat.-vette elő Louis a laptoptáskát.
-Valamit mondani kéne, hogy miért vagyok bent.-húztam el a számat.
-Ha nem akarod, nem muszáj.-simította meg a karomat. Bekapcsoltam a laptopot, és rögtön felmentem twitterre. A rajongók ezerrel írogattak, hogy mi van velem, meg kaptam pár linket is. Hát kissé meglepett, hogy miket ki nem találtak. Volt olyan is, hogy terhes vagyok (?!).
-Jó reggelt.-ült fel a szemét dörzsölve Sharon.
-Neked is.-mosolygott Louis.
-Hány óra van?-kérdezte kómásan.
-Nyolc múlt. Amúgy a fiúk mikor jönnek be?-néztem Lou-ra.
-Még nem tudják.-harapott bele az alsó ajkába.
-Meg sem kérdezték, hogy hova mész nyolc órakor?-csuktam le a laptopom tetejét.
-Nem voltak még ébren, de szerintem kilenc óra körül majd hívogatni fognak.
-Akkor majd hívd be őket.-nyomtam egy puszit az arcára. Louis bólintott, közben pedig Sharon átmászott arra az ágyra amin én ültem. Valamiért nagyon kötődik hozzám.
Valamikor kilenc óra fele a doki megint bejött, és közölte, hogy holnap után lesz a műtétem. Még magyarázott egy csomó mindent, hogy hol kell aláírnom, stb., aztán már ment is a dolgára.
-Lemegyek büfébe. Hozzak valamit?-állt fel Louis.
-Valami ehető kaját.-nevettem.
-És neked Sharon?-nézett a kislányra.
-Olyan dobozos kakaókat kaphatok?-mosolygott Sharon.
-Persze. Sietek vissza.-indult ki a szobából Louis. Amíg Louis a büfében volt anyu is megérkezett, de most Charlie nélkül.
-Hogy vagy?-mosolygott rám.
-A doki azt mondta, hogy holnap után műtenek, és még alá kell írom valami papírt. Amúgy meg vagyok.-mosolyodtam el én is.-Charlie?
-Mindjárt jön ő is, csak bénán parkolt le a kocsival.-nevetett anyu. Már válaszra nyitottam volna a számat, mikor kintről ordítozást hallottunk, és egy 40 év körüli férfi rontott be a szobába.
-Alex, tűnj el innen. Senki sem kíváncsi rád.-lépett be Charlie a szobába.
-Csak látni szeretném a lányomat.-ordított a pasas. Valahonnan nagyon ismerős volt.
-Apa?-döbbentem le teljesen.
2012. augusztus 4., szombat
42. Fejezet
Sziasztok! :) Előre is elnézést kérek, hogy ez kissé szomorú rész lett, de ilyen is kell néha. :D Azért remélem elnyeri a tetszéseteket.
Sarah. xx
Steffi szemszöge
Kórház. De utálom ezt a szót. Meg persze magát a helyet is. Mentővel hoztak be, mint a szél, de fogalmam sincs, hogy miért. A fájdalom már enyhült, de senki nem mond semmit se. Charlie most is itt van velem, de ő is hallgat. Csak fogja a kezemet, és gondolkodik. Fogalmam sincs, hogy mi van.
-Felhívjam Louis-t?-szólalt meg hirtelen Charlie.
-Biztos csak a tegnapi pia hatása még. Ezért nem kell ide hívni.-mosolyogtam.
Ezután nem beszéltünk többet. Fél óra múlva vettek tőlem vért, később pedig valamilyen gépbe kellett befeküdnöm. Eléggé irritáló hangja volt, meg a frászt hozta rám párszor, de tűrnöm kellett.
-Van valami eredmény?-néztem a dokira.
-Még semmi sem biztos.-mondta komoran, és ott hagyott. Ez fura volt.
Most kivételesen nem kaptam saját szobát, hanem egy kis lánnyal kerültem egy szobába. Körülbelül 7-8 éves lehetett, de nem volt haja. Kemoterápia... De miért raktak egy szobába egy daganatos kislánnyal?
-Hogy hívnak?-mosolyogtam rá.
-Sharon.-mondta félénken.-Te Stephany Wernt vagy, az énekes.
-Igen.-bólintottam.
-Miért kerültél be?-ült fel az ágyán.
-Görcsölt a hasam, de szerintem semmi komoly.-ültem fel én is. Ekkor Louis rontott be az ajtón. Eléggé idegesnek látszott. Igazából nem is értettem, hogy miért, hisz csak görcsölt a hasam. Nem?
-Steffi.-ölelt át.
-Hé, nyugi. Nincs semmi bajom. Csak a tegnapi buli sikerült túl jól.-nevettem.
-De akkor miért vizsgálnak ki?-tolt el magától.
-Fogalmam sincs. A többiek élnek?
-Zayn eléggé kész van, meg Niall is, de amúgy igen.-ült le a mellettem lévő székre.
-Niall legalább jól érezte magát.-mosolyodtam el. Louis közelebb hajolt hozzám, és megakart csókolni, de a mutatóujjamat a szájára helyeztem.-Kis korú is van köztünk.-suttogtam vigyorogva.
-Nem érdekel.-rázta meg a fejét.
-Engem viszont igen.-nyomtam egy puszit a szájára, és eltávolodtam tőle.
-Louis.-rángatta meg Sharon a srác pólóját.-Adsz egy autogramot?-pislogott aranyosan.
-Persze. Van nálad egy papír?-mosolygott Louis. A kis lány a kezébe nyomta a papírt meg a tollat, Lou pedig aláírta.
-Köszönöm szépen.- mosolyodott el halványan Sharon.
-És az ölelés hol marad?-vágott durcás képet Louis. A kis lány széttárta kezét, Lou pedig megölelte. Mindig is jól bánt a gyerekekkel. Halványan elmosolyodtam, ekkor viszont a doki lépett be, és megkérte Louis-t, hogy menjen ki.
-Van eredmény?-néztem a dokira.
-Van, de nem szolgálhatok jó hírrel.
A doki elmondta, hogy mi a bajom. Egy világ omlott össze bennem. Nem. Ez nem történhet meg. Most, hogy minden helyre jött, megint rossz történik.
Sharon leszállt az ágyáról, és átjött hozzám. Megölelt. Tudta, hogy mit érzek. Nagyon jól tudta.
-Sajnálom.-mondta a doki, és kiment. Sharon még mindig engem ölelt, így megsimítottam a hátát. Letöröltem az arcomat, és erőt vettem magamon.
-Stephany.-nézett rám Sharon.
-Igen?-mosolyodtam el halványan.
-Hidd el, minden jóra fog fordulni.-ölelt át megint.
-Remélem igazad lesz.-pusziltam meg. Ekkor Louis visszajött, és látszott a szemén, hogy sírt.
-Nem hiszem el.-mondta szomorúan, és megállt mellettünk. Sharon még mindig az ágyamon volt. Nem tágított mellőlem.
-Hidd el én se.-szipogtam.-Anyuék?-tereltem a témát.
-Anyukád eléggé ki volt akadva, ezért Charlie hazavitte, de ő majd még visszajön azt mondta. Egyébként egy csomóan várnak rád az épület előtt.-mondta Louis halvány mosollyal az arcán.
-Mindjárt írok nekik twitteren.-nyúltam a telefonomért.
@StephanyOfficial "Hé srácok. Kérlek menjetek el a kórház elől, mert úgy néz ki, hogy egy jó ideig nem fogok kimozdulni innen. Sajnálom. xx"
Nem fogok nekik hazudni, de nem is mondom el nekik még. Nem akarom, hogy be pánikoljanak. Elég egyenlőre ha a család pánikol.
-Egyáltalán nem értem, hogy ez, hogy történhetett. Hisz totál egészséges vagy. Sportolsz rendesen meg minden.-akadt ki Louis.
-Lou. Nyugi. Mély levegő.-nyugtattam.
-Nem akarom elhinni.-fogta a fejét, és szerintem megint a sírógörcs kerülgette.
-Louis, figyelj.-engedett el Sharon, és leszállt az ágyamról.-Látod, nekem nincs hajam.-mutatott a kislány a csupasz fejére. Louis kíváncsian bólintott.-Ez azt jelenti, hogy a gyógyulás útján vagyok. Stephany is meg fog gyógyulni, akárcsak én.-mosolygott a kislány.
-Te egy tündér vagy Sharon.-ölelte át Louis.
-Nem lesz könnyű, de sikerülni fog. Érzem.-tapsikolt Sharon.
-Remélem tényleg ilyen egyszerű ez az egész.-sóhajtottam.
-Húgi.-lépett be Charlie a szobába, és hozzám futott. Szorosan átölelt.
-Kérlek Charlie. Most nyugodtam le.
-Semmi baj. Minden rendben lesz. Kezelhető. Meg fogsz gyógyulni.-magyarázta Charlie, de szerintem inkább magának, mint nekem.
-Nem hinném, hogy a daganat ilyen egyszerű dolog...
-Felhívjam Louis-t?-szólalt meg hirtelen Charlie.
-Biztos csak a tegnapi pia hatása még. Ezért nem kell ide hívni.-mosolyogtam.
Ezután nem beszéltünk többet. Fél óra múlva vettek tőlem vért, később pedig valamilyen gépbe kellett befeküdnöm. Eléggé irritáló hangja volt, meg a frászt hozta rám párszor, de tűrnöm kellett.
-Van valami eredmény?-néztem a dokira.
-Még semmi sem biztos.-mondta komoran, és ott hagyott. Ez fura volt.
Most kivételesen nem kaptam saját szobát, hanem egy kis lánnyal kerültem egy szobába. Körülbelül 7-8 éves lehetett, de nem volt haja. Kemoterápia... De miért raktak egy szobába egy daganatos kislánnyal?
-Hogy hívnak?-mosolyogtam rá.
-Sharon.-mondta félénken.-Te Stephany Wernt vagy, az énekes.
-Igen.-bólintottam.
-Miért kerültél be?-ült fel az ágyán.
-Görcsölt a hasam, de szerintem semmi komoly.-ültem fel én is. Ekkor Louis rontott be az ajtón. Eléggé idegesnek látszott. Igazából nem is értettem, hogy miért, hisz csak görcsölt a hasam. Nem?
-Steffi.-ölelt át.
-Hé, nyugi. Nincs semmi bajom. Csak a tegnapi buli sikerült túl jól.-nevettem.
-De akkor miért vizsgálnak ki?-tolt el magától.
-Fogalmam sincs. A többiek élnek?
-Zayn eléggé kész van, meg Niall is, de amúgy igen.-ült le a mellettem lévő székre.
-Niall legalább jól érezte magát.-mosolyodtam el. Louis közelebb hajolt hozzám, és megakart csókolni, de a mutatóujjamat a szájára helyeztem.-Kis korú is van köztünk.-suttogtam vigyorogva.
-Nem érdekel.-rázta meg a fejét.
-Engem viszont igen.-nyomtam egy puszit a szájára, és eltávolodtam tőle.
-Louis.-rángatta meg Sharon a srác pólóját.-Adsz egy autogramot?-pislogott aranyosan.
-Persze. Van nálad egy papír?-mosolygott Louis. A kis lány a kezébe nyomta a papírt meg a tollat, Lou pedig aláírta.
-Köszönöm szépen.- mosolyodott el halványan Sharon.
-És az ölelés hol marad?-vágott durcás képet Louis. A kis lány széttárta kezét, Lou pedig megölelte. Mindig is jól bánt a gyerekekkel. Halványan elmosolyodtam, ekkor viszont a doki lépett be, és megkérte Louis-t, hogy menjen ki.
-Van eredmény?-néztem a dokira.
-Van, de nem szolgálhatok jó hírrel.
A doki elmondta, hogy mi a bajom. Egy világ omlott össze bennem. Nem. Ez nem történhet meg. Most, hogy minden helyre jött, megint rossz történik.
Sharon leszállt az ágyáról, és átjött hozzám. Megölelt. Tudta, hogy mit érzek. Nagyon jól tudta.
-Sajnálom.-mondta a doki, és kiment. Sharon még mindig engem ölelt, így megsimítottam a hátát. Letöröltem az arcomat, és erőt vettem magamon.
-Stephany.-nézett rám Sharon.
-Igen?-mosolyodtam el halványan.
-Hidd el, minden jóra fog fordulni.-ölelt át megint.
-Remélem igazad lesz.-pusziltam meg. Ekkor Louis visszajött, és látszott a szemén, hogy sírt.
-Nem hiszem el.-mondta szomorúan, és megállt mellettünk. Sharon még mindig az ágyamon volt. Nem tágított mellőlem.
-Hidd el én se.-szipogtam.-Anyuék?-tereltem a témát.
-Anyukád eléggé ki volt akadva, ezért Charlie hazavitte, de ő majd még visszajön azt mondta. Egyébként egy csomóan várnak rád az épület előtt.-mondta Louis halvány mosollyal az arcán.
-Mindjárt írok nekik twitteren.-nyúltam a telefonomért.
@StephanyOfficial "Hé srácok. Kérlek menjetek el a kórház elől, mert úgy néz ki, hogy egy jó ideig nem fogok kimozdulni innen. Sajnálom. xx"
Nem fogok nekik hazudni, de nem is mondom el nekik még. Nem akarom, hogy be pánikoljanak. Elég egyenlőre ha a család pánikol.
-Egyáltalán nem értem, hogy ez, hogy történhetett. Hisz totál egészséges vagy. Sportolsz rendesen meg minden.-akadt ki Louis.
-Lou. Nyugi. Mély levegő.-nyugtattam.
-Nem akarom elhinni.-fogta a fejét, és szerintem megint a sírógörcs kerülgette.
-Louis, figyelj.-engedett el Sharon, és leszállt az ágyamról.-Látod, nekem nincs hajam.-mutatott a kislány a csupasz fejére. Louis kíváncsian bólintott.-Ez azt jelenti, hogy a gyógyulás útján vagyok. Stephany is meg fog gyógyulni, akárcsak én.-mosolygott a kislány.
-Te egy tündér vagy Sharon.-ölelte át Louis.
-Nem lesz könnyű, de sikerülni fog. Érzem.-tapsikolt Sharon.
-Remélem tényleg ilyen egyszerű ez az egész.-sóhajtottam.
-Húgi.-lépett be Charlie a szobába, és hozzám futott. Szorosan átölelt.
-Kérlek Charlie. Most nyugodtam le.
-Semmi baj. Minden rendben lesz. Kezelhető. Meg fogsz gyógyulni.-magyarázta Charlie, de szerintem inkább magának, mint nekem.
-Nem hinném, hogy a daganat ilyen egyszerű dolog...
2012. augusztus 3., péntek
41. Fejezet
Örömmel tapasztaltam, hogy az előző részhez 7 kommentet kaptam! Nagyoooon köszönöm. :) Egyébként meghoztam a harmadik évad első részét! :) Kissé rövidke lett, meg (szerintem) eléggé tré is, de azért remélem tetszeni fog. :D
Sarah. xx
Steffi szemszöge
-Basszus.-sziszegtem.
-Reggel van?-nyöszörgött Louis.
-Azt hiszem.-tápászkodtam fel.
-Jócskán bebaszhattunk, mert semmire sem emlékszem.-ült fel a fejét fogva.
-Hidd el én se sokra csak arra, hogy...-kezdtem, és számhoz kaptam. Halványan elmosolyodtam, amit Louis is észrevett.
-Arra én is.-mosolyodott el ő is, és felállt. Közelebb lépett hozzám, és ráérősen megcsókolt.
-Mit látnak szemeim.-röhögött Justin. Louis elengedett, és az ujjait az enyéimre kulcsolta.
-Srácok, mindenki meg van?-hallottam Harry hangját valahonnan.
-Hol vagy Hazza?
-A szekrénybe szerintem.-kopogtatta meg a mellettünk lévő szekrényt, ami ki volt támasztva egy székkel. Louis odalépett, és elvette a széket.
-Kösz.-vigyorgott Harry. Louis még mindig fogta a kezemet, amit Harry is észrevett.-Megint együtt vagytok?-húzta fel az egyik szemöldökét.
-Ezek szerint.-mosolyogtam Louis-ra.
-Jól néz ki a terem.-állt meg mögöttünk Olly.
-Niall hol van?-néztem végig az ember tömegen.
-A tetőn biztos nincs.-mondta Justin.
-Mindjárt felhívom.-nyúltam a telefonomért, csak, hogy az sem volt meg.-De jó. A telóm is eltűnt.
-Itt van egy fényképező.-vette fel a földről a gépet Harry, és kikerekedett szemekkel nézte.-Akarjátok látni?-nézett ránk. Én rögtön mellé léptem, és elkezdtük nézegetni a képeket.
-Szerintem ezt a gépet én elrakom. Nem szeretnénk ha ez kikerülne a médiába.-tette el a gépet Harry.
-Az a baj, hogy ebből nem derült ki, hogy hol van Niall.-húztam el a számat.
-Lehet, hogy valamelyik kupac alatt van.-tűnődött Olly.
-Én megkeresem a telefonomat minden esetre.-sétáltam le az emelkedőről, és persze, hogy orra estem egy srácban. Pontosabban a DJ Malik-ban.-Bocs Zayn.
-Semmi gond.-fordult a másik oldalára, és aludt tovább.-Várjunk csak. Te mit keresel a szobámban?-ült fel nagyokat pislogva.-Ja, hogy nem a szobámban vagyok.-esett le neki.
-Jé, meg van a telóm.-nyúltam a készülékért, aminek kissé meg volt repedve a képernyője. Előkerestem Niall számát, és tárcsáztam. Pár méterre tőlem elkezdett rezegni a BlackBerry-je.
-Hát ezzel sem lettünk előrébb.-vette fel a telefont a földről Louis.
-Hello srácok. Jó volt a buli?-vigyorgott Niall.
-Aha, éppen téged keresünk.-bólogatott kómásan Harry, aztán leesett neki, hogy mit mondott.-Te meg hol voltál?
-Az utcán ébredtem, de meg ne kérdezzétek, hogy hogyan kerültem oda.-tárta szét a karját.
-Összesen van 39 nem fogadottam.-néztem a telómat.
-Nekem is van egy csomó, az tuti.-röhögött Harry.
-Szerintem én haza megyek.-tápászkodtam fel a földről.
-Nem segítesz takarítani?-nézett rám Harold.
-Öhm. Nem. Hiányolnak otthon.-néztem az SMS-eimet.-Majd hívlak.-nyomtam egy puszit Louis arcára, és elindultam a kijárat felé. Kiléptem az ajtón, és előkotortam a motorom kulcsát (ami hál' istennek meg volt). Felvettem a bukósisakomat, és felültem a motorra.
Fél óra múlva már otthon ültem az asztalnál egy pohár teával.
-Nagyon berúgtál?-röhögött Charlie.
-Szerinted? Egyébként Louis megbocsátott, úgyhogy megint együtt vagyunk.-vigyorogtam.
-Na, végre valami jó hír.-lépkedett be anyu a konyhába.
-Remélem ma nem kell bemennem stúdiózni.-kortyoltam bele a teába.
-Felhívtam Lisa-t. Még nem sikerült helyrehozniuk a meghibásodást, úgyhogy max holnap.-mosolyogtt Charlie.
-Várj. Te segítettél nekem? Magadtól?-döbbentem le teljesen.
-Azért csak a kishúgom vagy.-puszilt bele a hajamba.
-Ezzel meg mi történt?-néztem anyura.
-Charlie, te mit szívtál?-húzta fel anyu az egyik szemöldökét.
-Levegőt.-röhögött a bátyám.
-Akkor csak egyszerűen rájött, hogy van egy húga.-nézett rám anyu. Elmosolyodtam ezen a mondaton. Charlie mindig is jó testvér volt (igazából csak szerintem volt jó testvér), és most is az. Ekkor éles fájdalom nyílalt a hasamba.
-Steffi, jól vagy?-ugrott oda hozzám anyu.
-Nem.-fogtam a hasamat, mert még mindig nagyon fájt.
-Hívd a mentőket.-nézett anyu Charlie-ra.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)