47. Fejezet

Helloooooo!:D Na, gyors voltam?:) Remélem örültök, hogy ilyen gyorsan sikerült új részt hoznom. 

Egyébként köszönöm a kommenteket, nagyon jól estek! :)

Sarah. xx

Steffi szemszöge

Pár perccel később a doki visszatért, nem túl jó hírekkel.

-Legutóbbi értesüléseink szerint a kis Sharon-t átszállították a Saint Thomas kórházba.-nézte (gondolom) Sharon kórlapját.

-De mégis mi történt vele?-kezdtem el még jobban bepánikolni.

-Azt sajnos már nem tudom megmondani.-csapta a hóna alá a kórlapot.-A nővér azt mondta, hogy nem kelt fel, és Sharon orvosa pedig a Saint Thomas-ban van, így átvitték oda. Ennél többet nem tudunk. Sajnálom.-nézett rám bűnbánóan.

-Értem, köszönöm.-bólintottam halvány mosollyal az arcomon, mire a doki ismét távozott. 

Visszafeküdve az ágyba magamra húztam a takarót, és Ed felé fordultam.

-Ugye te itt leszel mikor felébredek?-pislogtam nagyokat.

-Persze.-mosolyodott el a kissé kócos srác.

Erős fájdalommal, és ordítozásra ébredni nem a legkellemesebb dolog egy műtét után, főként ha a két ordítozó személy a pasid, és az egykori legjobb barátod.

-Louis, őszintén: most mi bajod van? Amíg ki nem derült, hogy Steffi a gyerekkori barátom semmi bajod nem volt velem!-hallottam Ed hangját.

-Csak az irritál, hogy amióta ez az egész kiderült nem tágítasz mellőle, előtte pedig az sem érdekelt, hogy él-e még!-emelte fel ismét a hangját Louis.

-Srácok, nem hagynátok abba? Egy kórházba vagytok ha nem tűnt volna fel!-szólt rájuk ingerülten Harry.-Menjetek ki és ott oldjátok meg a féltékenységi problémáitokat.-mondta egyszerűen. A következő pillanatban hangos ajtócsapódás volt hallható, aztán egy hatalmas sóhajtás.

-Egy féltékeny idióta vagy, tudsz róla?-szegezte a kérdést valakinek Zayn.

-Nem tudtok ti semmit.-vágta rá Louis, és ő is távozott.

Ekkor bele nyílalt a hasamba a fájdalom, mire okvetlenül is felnyögtem.

-Steffi, ébren vagy?-simította meg a karomat Harry. Lassan kinyitottam a szememet, de először csak fehér foltokat láttam, aztán pár pillanattal később kitisztult a kép.

Oldalra fordítottam a fejemet, és úgy fürkésztem a srácok arcát. Ijedtség és félelem volt a szemükben.
-Mennyit hallottál?-harapott bele az alsó ajkába Niall.
-Eleget.-mondtam erőtlen hangon, mire Niall összeszorított ajkakkal bólintott.
-Fáj valamid?-próbálta terelni a témát Harry.
-Hazza, most őszintén: egy műtét után szerinted mije nem fáj az embernek?-nézett rá fáradtan Zayn.
-Hány óra van?-próbáltam feljebb ülni, de a hasamon lévő kötés miatt nem bírtam, így fekve maradtam.
-Fél hat lesz.-vizsgálgatta a telefonját Liam.
-Szép estét Miss Wernt.-sétált be a szobába a dokim.-Hogy érzi magát?-lépett az infúzió mellé.
-Enyhe hányinger, és néha bele nyílal a hasamba a fájdalom.-néztem fel rá.
-Ezek teljesen normális tünetek. Reggelre remélhetőleg el fog múlni.-mosolygott rám.
-És meddig leszek még benn tartva?
-Ha szerencséje van, és nem lesz áttét akkor kettő, maximum három hét.-állítgatta tovább az infúziómat.-Beszélhetnék a fiatal urakkal odakint?-fordult a srácok felé, mire a fiúk bólintottak, és kivonultak a folyosóra. Amíg ők kinn beszélgettek volt időm kicsit átgondolni a dolgokat.
Talán túl sok minden történt az elmúlt napokban, vagy talán túl sok minden változott meg egyik pillanatról a másikra.
Nyár elején még csak egy kis rajongótáborral rendelkező lány voltam aki remélte, hogy egyszer csak helyre jön az élete, és nem csak egy dalszövegíró valaki lesz, hanem popsztár. És mikor jött ez az öt srác minden megváltozott... Hogy is volt? Baby, you light up my world like nobody else. Igen, felvillanyozták az életemet. Nélkülük nagy eséllyel még mindig csak egy dalszövegíró lány lennék, aki mögött a bátyja, és egy kisebb rajongó tábor áll. Nagyon sokat köszönhetek nekik, és szerintem ezt ők ezt nagyon jól tudják, pedig egyszer sem mondtam még nekik. Hm. Ideje lenne már megköszönni.
Viszont mielőtt John megcsókolt minden más volt, vagy nem is tudom. Louis volt a móka mester, Niall az aranyos ír manó, Zayn a zárkózott Bradford Bad Boy, Liam aki mindenkit mindentől féltett, és Harry, Louis legjobb barátja. Mostanra más lett a felállás. Mindegyikük sokkal komolyabban veszi a dolgokat, és ahogy észrevettem Louis sokkal féltékenyebb is. Vagy csak nem bízik bennem? Sajnos nyáron adtam rá okot, hogy ne bízzon bennem, így még ez is lehetséges.
-Steffi, nem baj ha mi most elmegyünk?-szakította félbe a gondolat menetem Harry.
-Egyedül akartok hagyni?-néztem rájuk szomorúan.
-Paul hívott, hogy mennünk kéne próbálni.-jelent meg Niall feje az ajtóban.
-Akkor menjetek csak.-mosolyodtam el halványan.
-Megleszel egyedül?
-Persze.-bólintottam, mire Harry elindult kifelé.
-Harry.-szóltam utána, mire kérdőn fordult vissza.-Köszönöm.-néztem rá hálásan.
-Mégis mit?-sétált vissza hozzám.
-Mindent.-mosolyogtam, mire Harry is elmosolyodott, és óvatosan átölelt.
-Mi köszönjük.-suttogta, mire én lehunytam a szememet.
-Bocs, hogy megzavarom ezt a felettébb gyönyörű pillanatot, de meg van Louis, és menni kéne.-röhögött Zayn.
-Holnap jövünk.-mosolygott rám Harry, és kisietett az ajtón, ismét magamra hagyva a gondolataimmal.
Az idő eszméletlen lassan telt ahogy csak feküdtem az ágyamban, és a plafont bámultam (már ideje lenne újra festeni).
Úgy kilenc óra körül bejött a doki, és levette (végre) infúziót. Azt mondta, hogy majd holnap kapok újat.
Amint kilépett az ajtón, egy hirtelen ötlettől vezérelve lerántottam magamról a takarót, és óvatosan kimászva az ágyból előkotortam a ruháimat. Amilyen gyorsan csak lehetett felöltöztem, és az ajtóhoz lépve hallgatózni kezdtem. Csönd volt. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és kilépve az üres folyosóra, szét néztem. Egy-egy beteg járkált nővérrel az oldalán, de semmi extra. Lesiettem a lépcsőn, és kilépve a friss levegőre elfogott egy fajta jó érzés. Szétnézve a sötét utcán, elindultam jobbra, a part felé.
Őszintén szólva, bele sem gondoltam, hogy mekkora bajba kerülhetek, vagy, hogy mi történhet amíg kinn vagyok a szabad levegőn, mert nem érdekelt. Egyszerűen csak szerettem volna kicsit szabadon sétálgatni sikítozó rajongók és orvosi műszerek nélkül.
Ahogy odaértem a parthoz, végig pásztáztam a nyugodt vizet. Egyszerűen gyönyörű, ahogy a város fényei visszatükröződnek a vízen.
Motoszkálást hallottam mögülem, így ijedten fordultam hátra. Senki sem volt ott. A következő pillanatban egy erős kéz ragadott meg, és azzal a lendülettel be fogta a számat, hogy visszatartsa a feltörni készülő sikításomat.