47. Fejezet

Helloooooo!:D Na, gyors voltam?:) Remélem örültök, hogy ilyen gyorsan sikerült új részt hoznom. 

Egyébként köszönöm a kommenteket, nagyon jól estek! :)

Sarah. xx

Steffi szemszöge

Pár perccel később a doki visszatért, nem túl jó hírekkel.

-Legutóbbi értesüléseink szerint a kis Sharon-t átszállították a Saint Thomas kórházba.-nézte (gondolom) Sharon kórlapját.

-De mégis mi történt vele?-kezdtem el még jobban bepánikolni.

-Azt sajnos már nem tudom megmondani.-csapta a hóna alá a kórlapot.-A nővér azt mondta, hogy nem kelt fel, és Sharon orvosa pedig a Saint Thomas-ban van, így átvitték oda. Ennél többet nem tudunk. Sajnálom.-nézett rám bűnbánóan.

-Értem, köszönöm.-bólintottam halvány mosollyal az arcomon, mire a doki ismét távozott. 

Visszafeküdve az ágyba magamra húztam a takarót, és Ed felé fordultam.

-Ugye te itt leszel mikor felébredek?-pislogtam nagyokat.

-Persze.-mosolyodott el a kissé kócos srác.

Erős fájdalommal, és ordítozásra ébredni nem a legkellemesebb dolog egy műtét után, főként ha a két ordítozó személy a pasid, és az egykori legjobb barátod.

-Louis, őszintén: most mi bajod van? Amíg ki nem derült, hogy Steffi a gyerekkori barátom semmi bajod nem volt velem!-hallottam Ed hangját.

-Csak az irritál, hogy amióta ez az egész kiderült nem tágítasz mellőle, előtte pedig az sem érdekelt, hogy él-e még!-emelte fel ismét a hangját Louis.

-Srácok, nem hagynátok abba? Egy kórházba vagytok ha nem tűnt volna fel!-szólt rájuk ingerülten Harry.-Menjetek ki és ott oldjátok meg a féltékenységi problémáitokat.-mondta egyszerűen. A következő pillanatban hangos ajtócsapódás volt hallható, aztán egy hatalmas sóhajtás.

-Egy féltékeny idióta vagy, tudsz róla?-szegezte a kérdést valakinek Zayn.

-Nem tudtok ti semmit.-vágta rá Louis, és ő is távozott.

Ekkor bele nyílalt a hasamba a fájdalom, mire okvetlenül is felnyögtem.

-Steffi, ébren vagy?-simította meg a karomat Harry. Lassan kinyitottam a szememet, de először csak fehér foltokat láttam, aztán pár pillanattal később kitisztult a kép.

Oldalra fordítottam a fejemet, és úgy fürkésztem a srácok arcát. Ijedtség és félelem volt a szemükben.
-Mennyit hallottál?-harapott bele az alsó ajkába Niall.
-Eleget.-mondtam erőtlen hangon, mire Niall összeszorított ajkakkal bólintott.
-Fáj valamid?-próbálta terelni a témát Harry.
-Hazza, most őszintén: egy műtét után szerinted mije nem fáj az embernek?-nézett rá fáradtan Zayn.
-Hány óra van?-próbáltam feljebb ülni, de a hasamon lévő kötés miatt nem bírtam, így fekve maradtam.
-Fél hat lesz.-vizsgálgatta a telefonját Liam.
-Szép estét Miss Wernt.-sétált be a szobába a dokim.-Hogy érzi magát?-lépett az infúzió mellé.
-Enyhe hányinger, és néha bele nyílal a hasamba a fájdalom.-néztem fel rá.
-Ezek teljesen normális tünetek. Reggelre remélhetőleg el fog múlni.-mosolygott rám.
-És meddig leszek még benn tartva?
-Ha szerencséje van, és nem lesz áttét akkor kettő, maximum három hét.-állítgatta tovább az infúziómat.-Beszélhetnék a fiatal urakkal odakint?-fordult a srácok felé, mire a fiúk bólintottak, és kivonultak a folyosóra. Amíg ők kinn beszélgettek volt időm kicsit átgondolni a dolgokat.
Talán túl sok minden történt az elmúlt napokban, vagy talán túl sok minden változott meg egyik pillanatról a másikra.
Nyár elején még csak egy kis rajongótáborral rendelkező lány voltam aki remélte, hogy egyszer csak helyre jön az élete, és nem csak egy dalszövegíró valaki lesz, hanem popsztár. És mikor jött ez az öt srác minden megváltozott... Hogy is volt? Baby, you light up my world like nobody else. Igen, felvillanyozták az életemet. Nélkülük nagy eséllyel még mindig csak egy dalszövegíró lány lennék, aki mögött a bátyja, és egy kisebb rajongó tábor áll. Nagyon sokat köszönhetek nekik, és szerintem ezt ők ezt nagyon jól tudják, pedig egyszer sem mondtam még nekik. Hm. Ideje lenne már megköszönni.
Viszont mielőtt John megcsókolt minden más volt, vagy nem is tudom. Louis volt a móka mester, Niall az aranyos ír manó, Zayn a zárkózott Bradford Bad Boy, Liam aki mindenkit mindentől féltett, és Harry, Louis legjobb barátja. Mostanra más lett a felállás. Mindegyikük sokkal komolyabban veszi a dolgokat, és ahogy észrevettem Louis sokkal féltékenyebb is. Vagy csak nem bízik bennem? Sajnos nyáron adtam rá okot, hogy ne bízzon bennem, így még ez is lehetséges.
-Steffi, nem baj ha mi most elmegyünk?-szakította félbe a gondolat menetem Harry.
-Egyedül akartok hagyni?-néztem rájuk szomorúan.
-Paul hívott, hogy mennünk kéne próbálni.-jelent meg Niall feje az ajtóban.
-Akkor menjetek csak.-mosolyodtam el halványan.
-Megleszel egyedül?
-Persze.-bólintottam, mire Harry elindult kifelé.
-Harry.-szóltam utána, mire kérdőn fordult vissza.-Köszönöm.-néztem rá hálásan.
-Mégis mit?-sétált vissza hozzám.
-Mindent.-mosolyogtam, mire Harry is elmosolyodott, és óvatosan átölelt.
-Mi köszönjük.-suttogta, mire én lehunytam a szememet.
-Bocs, hogy megzavarom ezt a felettébb gyönyörű pillanatot, de meg van Louis, és menni kéne.-röhögött Zayn.
-Holnap jövünk.-mosolygott rám Harry, és kisietett az ajtón, ismét magamra hagyva a gondolataimmal.
Az idő eszméletlen lassan telt ahogy csak feküdtem az ágyamban, és a plafont bámultam (már ideje lenne újra festeni).
Úgy kilenc óra körül bejött a doki, és levette (végre) infúziót. Azt mondta, hogy majd holnap kapok újat.
Amint kilépett az ajtón, egy hirtelen ötlettől vezérelve lerántottam magamról a takarót, és óvatosan kimászva az ágyból előkotortam a ruháimat. Amilyen gyorsan csak lehetett felöltöztem, és az ajtóhoz lépve hallgatózni kezdtem. Csönd volt. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és kilépve az üres folyosóra, szét néztem. Egy-egy beteg járkált nővérrel az oldalán, de semmi extra. Lesiettem a lépcsőn, és kilépve a friss levegőre elfogott egy fajta jó érzés. Szétnézve a sötét utcán, elindultam jobbra, a part felé.
Őszintén szólva, bele sem gondoltam, hogy mekkora bajba kerülhetek, vagy, hogy mi történhet amíg kinn vagyok a szabad levegőn, mert nem érdekelt. Egyszerűen csak szerettem volna kicsit szabadon sétálgatni sikítozó rajongók és orvosi műszerek nélkül.
Ahogy odaértem a parthoz, végig pásztáztam a nyugodt vizet. Egyszerűen gyönyörű, ahogy a város fényei visszatükröződnek a vízen.
Motoszkálást hallottam mögülem, így ijedten fordultam hátra. Senki sem volt ott. A következő pillanatban egy erős kéz ragadott meg, és azzal a lendülettel be fogta a számat, hogy visszatartsa a feltörni készülő sikításomat.

46. Fejezet

Helloooooo! :D Megerőltettem a fantáziámat, és a kedvetekért írtam még egy részt, de az előző részhez is csak két kommentet kaptam, pedig nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Nem kell feltétlen csak pozitív komit írni, lehet negatív is, csak szeretnék kapni egy kis visszajelzést, hogy jó vagy rossz-e az amit csinálok. :) Jó olvasást! :D
Sarah. xx

Steffi szemszöge

-Hol vagyok?-pislogtam nagyokat, hogy visszanyerjem a látásomat. Amikor ez bekövetkezett, a kórház melletti parkban találtam magamat, a tó mellett. A gyepen állva szétnéztem a kis parkban. Messze tőlem volt egy pad amin egy ismerős személy ült. Világos farmer dzsekit viselt, fehér pólóval, és fekete gatyával. Rögtön odaszaladtam hozzá, és lehuppanva mellé, magamhoz akartam ölelni.

-Te meg ki vagy, és miért ölelgetsz?-nézett rám értetlenül hatalmas kék szemeivel.

-Louis, én vagyok. Stephany.-nevettem.

-Stephany?-húzta össze a szemöldökét.

-Stephany Wernt.-próbálkoztam tovább.

-Nem ismerek, és nem is ismertem semmilyen Stephany-t.-rázta a fejét.

-Jó, oké. Nagyon vicces vagy, de most már fejezd be a hülyéskedést.-néztem rá szúrósan.

-Boobear, minden rendben?-lépett Louis mellé egy barna hajú gyönyörű lány.

-Persze kicsim.-mosolygott rá Lou.-Figyelj csak, te emlékszel valami Stephany-ra?

-Nem.-rázta a fejét a lány.

-Én sem.-húzta el a száját Louis, és felállva a padról, megcsókolta a lányt.-Gyere, menjünk.-fogta meg a kezét, és elsétáltak, mintha én ott sem lettem. Értetlenül néztem utánuk, aztán pedig éreztem, hogy a torkom összeszorul. Erőtlenül rogytam le a fűre, és az arcomat a tenyerembe temettem.
-Hé, csajszi. Minden oké?-hallottam egy ismerős hangot. Könnyes szemmel néztem fel a mellettem álló szőke srácra.
-Niall?
-Honnan tudod a nevemet?-nézett rám furcsán.
-Nyár eleje óta az egyik legjobb barátom vagy.-szipogtam.
-Tényleg?-pislogott értetlenül, mire én bólintottam.-Hogy hívnak?-telepedett le mellém.
-Steffi.
-És honnan is ismerjük egymást?
-Louis barátnője vagyok.-töröltem le az arcomat.
-Ki az a Louis?-pislogott értetlenül a szőkeség.
-Louis Tomlinson, az együttesetek egyik tagja.
-Steffi, szerintem te összekeversz valakivel.-nevetett Niall.-Nem ismerek Louis-t, és nincs is együttesem. Még énekelni sem tudok.-rázta a fejét mosolyogva.
-Mi történt veled? Mi történt a többiekkel? A One Direction-el?
-Csajszi, tényleg nem tudom miről beszélsz.-grimaszolt.-Totál fura vagy, de bírlak.-boxolt bele a vállamba.


-Steff, Steff. Ébredj.-rázta valaki a vállamat.
-Mi? Mi történt?-kapkodtam a levegőt.
-Semmi, csak rosszat álmodtál.-mosolygott rám Ed. Csak egy álom volt. Miért álmodok én egyre gyakrabban ilyen hülyeségeket?
-Mit keresel itt?-pislogtam rá értetlenül.
-A srácok elmentek Liverpool-ba, és Paul valahogy berakatta Louis-t hajnabla a turné buszba, úgyhogy Harry a lelkemre kötötte, hogy itt legyek veled.-magyarázta.
-Aha.-ültem feljebb az ágyon.
-Hoztam kaját. Kérsz?-mosolygott.
-Nem, köszi. A műtét előtt nem ehetek, és utána sem. Talán holnap.-mosolyodtam el én is, és tovább fürkésztem Ed arcát.
-Na, mi az?-nevetett.
-Érdekes, hogy eltelt tíz év, de a mosolyod semmit sem változott.
Ezen a kijelentésemet Ed ismét elvigyorodott. Tényleg semmit sem változott.
Odanyúltam az éjjeliszekrényen (inkább éjjeliszekrényszerűségnek nevezném) heverő telefonomhoz, és közben átpillantottam a másik ágyra, de az üres volt. Sharon sehol sem volt.
-Ed, mikor bejöttél egyedül voltam?-néztem kérdőn Ed-re.
-Hát, már egy jó fél órája itt vagyok, és mikor megjöttem volt itt egy kislány. Azt hittem, hogy alszik, de mikor bejött a nővér, és megpróbálta felébreszteni nem kelt fel, így hát elvitte valahova. Miért?-nézett rám értetlenül.
Nem kelt fel. Csak ez az egy mondat zúgott a fülemben.
Reflexből lerántottam magamról a takarót, és már indultam is volna ki ha a dokim meg nem jelenik az ajtóban.
-Nem-nem. Miss Wernt, feküdjön szépen vissza. Ma már nem megy se hova sem.-tolt vissza az ágyamhoz a doki.
-Doktor úr, megtudja mondani, hogy mi történt a szoba társammal?-ültem le az ágyamra.
-A kis Sharon-al?-nézett rám furcsán.
-Igen.-bólintottam.
-Nagyon kíváncsi rá?-sóhajtott fáradtan.
-Igen.-bólintottam ismét.
-Rendben. Egy pillanat is utána nézek.-ment ki az ajtón.
-Biftrof em keéf?-kérdezte Ed teli szájjal.
-Igen, biztos nem kérek.-néztem rá fáradtan. Ed bólintott, és lenyelte a nagy falatot.
-Egyébként...-kezdte volna, de megcsörrent a telefonom. Louis neve villogott a képernyőn.
-Igen?
-...Nem érdekel!-ordított Louis, mire kicsit eltoltam a fülemtől a készüléket.
-Haver, nyugodj már le.-hallottam Harry hangját.
-Adjátok már vissza a telefonomat!-ordított Louis ismét.
-Srácok!-szóltam bele a telefonba.
-Szia Steffi. Bocsi, véletlen hívtunk.-mondta Niall.-Mindjárt visszahívlak a saját telómról. Szia.-tette le.
Értetlenül bámultam a kezemben lévő telefonra, aztán nagyokat pislogva Ed-re néztem.
-Ez... fura volt.-állapítottam meg.
-Tényleg nem kérsz?-nézett rám Ed a kezében tartva még egy hamburgert, mire én össze húzott szemöldökkel néztem rá.
-Te komolyan nem változtál semmit.

45. Fejezet

Hello srácok!:) Huh, hát eltelt három hónap az utolsó rész óta. :/ Tudom, hogy már sokszor mondtam, de még mondani is fogom: Sajnálom, hogy csak így simán abba hagytam a sztori közepén.
Nem ígérem, hogy ezentúl lesz rendszeresen rész, de szerintem ha jön az ihlet akkor havonta egy-egy ilyen kis bénasággal, mint ez megdoblak titeket. :D Addig is legyetek jók. :)
ui.: Blanka remélem örülsz. xd
Sarah. xx

Steffi szemszöge

-Tudod, akkoriban mikor jelentkeztél a tehetségkutatóra, ajánlottak nekem egy állást. Egy amerikai műsorba kerestek stábtagokat, és jó pénzt ígértek a munkáért. Anyádnak mondtam is, hogy kaptam egy ilyen ajánlatot, de azt mondta, hogy ne vállaljam el, viszont akkoriban nagyon kellett volna nekünk a pénz, így nem törődve semmivel sem, elvállaltam a munkát, és kirepültem Amerikába. Két hónap alatt sikerült egy szép összeget összekaparnom ebből a munkából, de mikor hazajöttem hozzátok, édesanyád elküldött melegebb éghajlatra. Látni sem akart, jogosan. Ezek után nem tudtam mást tenni, visszautaztam Amerikába. Hetente írtam nektek, de sosem jött válasz. Rá öt hónapra, megint hazautaztam Londonba, remélve, hogy újra láthatlak téged, meg a bátyádat, de mikor bekopogtattam a házba, egy hölgy nyitott ajtót. Azt mondta, hogy elköltöztetek, mert egy férfi folyton zaklatott titeket bocsánat kérő levelekkel. Négy évig dolgoztam abban a műsorban, de mikor felakartam mondani, a kezembe adtak egy gitárt, hogy énekeljek. Onnantól kezdve háttérénekesként dolgoztam az American Talent-ben. Rá egy évre megtudtam, hogy New York-ban élsz, és énekesként dolgozom. Úgy éreztem, hogy muszáj megkeresnem téged, de mikor éppen, hogy csak belekezdtem volna a kutatásba, felhívott egy férfi, hogy tartsam magam távol tőled. Fogalmam sincs, hogy ki volt az, de megfenyegetett, és ezek után nem volt elég bátorságom felkeresni téged.-fejezte be a történetet Alex.
Egy fajta kínos csönd állt be a kórházi szobába. Mindenki próbálta emészteni a hallottakat.
-Tudom, hogy fel kellett volna, hogy keresselek, de valaki mindig megakadályozott benne.-nézett rám.
-Viszont-szólalt meg Louis az ajtó előtt állva, kávéval a kezében.-Lehet, hogy nem csak a kifogásokat kéne keresni, hanem odaállni, átölelni a megbántott személyt, és bocsánatot kérni, hisz erre találták ki a bocsánat kérést.-nézett Alex-ra.
-Te meg mikor jöttél be?-pislogott értetlenül Harry.
-Mikor Alex elkezdte.-kortyolt bele a kávéjába Lou, de mikor látta, hogy senki sem mozdul, és semmi sem történik felsóhajtott.-Most őszintén: mire vár? Tapsra?-nézett kérdőn Alex-re.
-Sajnálom, hogy nem voltam veled a fontosabb időkben.-fordult felém Alex, és szorosan magához ölelt. Először kicsit visszább húzódtam, de mikor Louis rám nézett, elmosolyodtam, és visszaöleltem apát.
Lehunytam a szememet, és nyeltem egy nagyot, hogy ne folyjanak le a könnycseppek az arcomon.
-Hiányoztál.-öleltem át még szorosabban (ha ez lehetséges).
-Nekem is hiányoztál.-simogatta a hátamat.
Apu rá egy fél órára ment el, akkor is csak azért, mert a nővér elzavarta. Na, köszi. Ezek után egyedül maradtam a srácokkal, akik unatkoztak, ezért elfoglalták magukat. Volt aki a kanapén aludt (Harry), volt aki Harry-n ülve játszott a telefonján (Zayn), voltak akik Sharon-nak meséltek vicces sztorikat (Niall és Liam), és volt aki mellettem ülve hallgatta ahogy intézem a telefonokat (ezt nehéz lesz kitalálni).
-Lisa, csak azt kérem, hogy mondj valamit a rajongóknak, mert ez így nem jó, hogy naphosszat a kórház előtt ülnek, és várják, hogy kimenjek. Nekem mindegy, hogy mit mondasz. Akár az igazat is mondhatod.
-De ha elmondom az igazat kitörik a pánik, és mindenki oda fog menni a kórházhoz.
-Jó, nekem mindegy, hogy mit mondasz, de próbált meg eltüntetni őket a kórház elől, mert ez így senkinek sem jó.-sóhajtottam, és letettem a telefont.
-Még kit kell felhívnod?-nézett rám Louis.
-Szerintem egyenlőre ennyi volt.-nyomkodtam a telefonomat.
-Zayn, szállj le rólam.-hallottuk Harry tompa hangját, mire Zayn felpattant a kanapéról.
-Úristen, Harry. Ugye jól vagy?-játszotta meg a pánikot.
-Attól függetlenül, hogy eltörted az egyik bordámat, igen, egész jól.-nyújtózkodott Hazza.
-Harry, nyugi. Lemész a recepcióhoz, mondod, hogy mi a bajod, és két perc alatt helyre raknak.-mosolyogtam.
-Na, még az kéne, hogy engem is bebörtönözzenek egy ilyen szobába, mert Malik rám ült. Kösz, kihagyom.-vette elő a telefonját.-Srácok, szerintem én lelépek egy kis időre.
-Hova?-szaladt fel Louis szemöldöke.
-Ed-el találkozom.-vágta rá a göndörke.
-Miért nem hívod ide?-nézett fel a telefonjából Zayn.
-Mert...-kezdte el Harry, de végül megvonta a vállát.-Fogalmam sincs.-vette elő nevetve a telefonját.
-Kiről van szó?-pislogtam értetlenül Louis-ra.
-Harry egyik haverjáról. Biztos ismered.-adta a kimerítő választ Louis.
-Ki kajás?-vette el a telefont a füle mellől Harry.
-Én!-vágta rá Niall. Louis-val automatikusan összenéztünk, és bólintottunk.
-Mi is.-néztem Harry-re.
-Ja, hozhatsz kaját.-folytatta a beszélgetést a haverjával.
Húsz perc sem telt bele, kopogtak az ajtón.
-Gyere.-szóltam fel sem ülve az ágyon.
-Meghoztam a kaját.-lépett be egy vörös srác. Valahonnan ismerős volt, de nagyon.
-Ed, mondtam már, hogy imádlak?-szaladt oda a sráchoz Niall.
-Ja, lehet. Nem tartom számon, hogy mikor hozok neked kaját.-pacsizott le Harry-vel, aztán Louis-val is kezet fogott, ekkor szúrt ki engem. Először furcsán méregetett, mire én a kezemet nyújtottam felé.
-Stephany Wernt.-mosolyogtam.
-Ed Sheeran.-mondta furcsállva.
-Sheeran...Hm. Általánosban a legjobb haverom vezetékneve is Sheeran volt.-nevettem.
-Stef?-húzta össze a szemöldökét.
-Nigel.-ült ki hatalmas mosoly az arcomra, és magamhoz öleltem a srácot.