44. Fejezet

Sziasztok! :) Nagyooooooooon sajnálom, hogy eltűntem pár napra, de nem volt se ihletem, se időm írni, így egy kis késéssel de itt a 44. fejezet. A következő rész valamikor jövőhéten lesz szerintem, mert most megyek majd nyaralni, és fene tudja, hogy lesz-e wifi, úgyhogy megint lesz egy kis kimaradás. Előre is bocsánat érte. :/

Sarah. xx

Steffi szemszöge

-Alex, menj el. Most.-állt fel anyu. Én csak döbbenten ültem az ágyamon, és megszólalni nem bírtam. Kicsivel több mint tíz év után újra láttam az apámat. A düh, és az öröm egyszerre keveredett bennem. Dühös voltam, mert szó nélkül eltűnt, és nem jelentkezett egyszer sem, viszont örültem, hogy újra láthattam. 

Louis csak értetlenül kapkodta a fejét, Sharon pedig rémülten bújt hozzám.

-Tíz év után ide állítasz, azzal az okkal, hogy látni akarod a lányodat? Ezt komolyan gondoltad? Ott hagytál minket, és most van képed ide jönni?-ordított anyu. A vita tovább folytatódott, amíg a biztonságiak meg nem jelentek, és el nem vitték apát.

-Esküszöm frászt kapok.-fogta a fejét Charlie.

-Charlie, nyugi. Elvitték.-nyugtatta anyu.

-Nem hiszem el, hogy képes volt ide állítani tíz év után.-vágta le magát az egyik székre. Charle még egy ideig fújtatott, aztán beállt a csend, amit pedig Louis telefonja tört meg.

-Niall az. Beszélsz vele?-nyújtotta felém a telefont. Szó nélkül elvettem, és a fülemhez emeltem.

-Hé, Lou. Hol a francban vagy dél előtt tíz órakor?-hallottam Niall hangját.

-Szia Niall.-kuncogtam.

-Steffi? Mit keres nálad Louis telefonja?-lepődött meg.

-Ne ijedj meg, nincs semmi baj, de betudnátok jönni a London Bridge kórházba? 399-es szoba.

-Húsz perc.-rakta le. Visszaadtam Louis-nak a telefont, aki kérdőn nézett rám.

-Most tuti azt hiszik, hogy te vagy kórházba.-röhögtem.

-Majd rájönnek, hogy nem.-húzta el a száját. Nem sokkal ezután anyu és Charlie is elmentek dolgozni, én pedig Sharon-t szórakoztattam. Louis csak csöndben mosolygott, és minket figyelt. Ekkor a fiúk törtek be lihegve az ajtón.
-Na jó. Mi folyik itt?-nézett ránk kérdőn Harry. Kínos az alsó ajkamba haraptam, és agyaltam, hogy mondjam el nekik.
-Daganat.-nyögte ki Louis.
-Louis ez nem vicces.-rázta a fejét Liam.-Mi történt?
-Nem viccelt.-húztam el a számat. A négy fiú döbbenten nézett ránk. Köpni-nyelni nem tudtak.-Holnap lesz a műtétem, utána meg kemoterápia.-mikor ezt kimondtam Sharon átölelt, mire én elmosolyodtam. Niall-en nagyon láttam, hogy a sírás határán van, ahogy Liam is. Louis megszorította a kezemet, és lehunyta a szemét.
-Akkor meg fogsz gyógyulni?-nézett rám Niall .
-Ha minden igaz, akkor meg.-mosolyodtam el halványan. Niall boldogan közelebb lépett, és megölelt.
-Huh. Ez kicsit sok volt.-csúszott le Harry a fal mentén a földig.
-Ja, egy kicsit, nagyon.-fogta a fejét Zayn.
-Az a lényeg, hogy meg fog gyógyulni.-vigyorgott Sharon.
-Tényleg csajszi. Hogy hívnak?-nézett kérdőn a lányra Liam.
-Sharon vagyok.-pirult el.
-Gondolom nem kell bemutatkoznunk.-ült le mellém az ágyra Niall.
-Nem.-rázta meg a fejét. Sharon meg Niall jól elbeszélgettek, addig meg Liam kérdezgetett még engem az állapotomról.
-De Louis, ugye tudod, hogy holnap megyünk Liverpool-ba?-nézett a barátomra Zayn.
-Én nem megyek.-jelentette ki határozottan Louis.
-Louis, menj el. A rajongók számítanak rád.-simítottam meg a vállát.
-Nem. Itt leszek mikor holnap felébredsz.-rázta meg a fejét.
-Az a baj, hogy Paul nem hiszem, hogy meg fogja engedni, hogy itt maradj.-húzta el a száját Niall.
-Nem érdekel.-állt fel Louis.-Kér valaki kávét?-indult el az ajtó felé. Senki sem kért semmit, úgyhogy Louis elment az automatához. Alig pár perc múlva kopogtak.
-Gyere.-mondtam kíváncsian.
-Bejöhetek?-kérdezte egy férfi hang.
-Nem biztos, hogy jó ötlet.-sóhajtottam.
-Sajnálom. Tényleg.-csukta be az ajtót maga mögött.
-Steffi, ki ez a pasas?-nézett rám Niall.
-Ő Alex. Az apám.-sóhajtottam.
-Kérlek Stephany. Engedd meg, hogy megmagyarázzam.-nézett rám bűnbánóan apu. Bizonytalanul bólintottam, mire ő odahúzott egy széket az ágyam mellé, és belekezdett a történetbe.