Dear Darlings

Sziasztoook!
Fogalmam sincs, hogy ki követi még nyomon ezt a nyomorult blogot, de nem hinném, hogy sokan vagytok... Mindenesetre akit érdekel (és annak is szól akit nem) új blogot kezdtem! :) [üdvrivalgás a háttérben]
Már kinn van a 3. rész is, szóval remélem tetszeni fog nektek, és remélem, hogy ugyanúgy fogjátok szeretni, mint ezt az oldalt.
SO AFRAID OF FALLING IN LOVE (és ha még van egy kis időtök ide is feltétlen lessetek be)
Sarah. xx

48. Fejezet - The End

Steffi szemszöge

-Louis, eressz.-beszéltem a srác kezébe.

-Honnan tudtad, hogy én vagyok?-engedett el.

-Megérzés.-vontam meg a vállamat hatalmas mosollyal az arcomon.

-A kórházban kéne lenne.-dugta a kezét a pulcsija zsebébe, és komolyan nézett rám.

-Louis, mióta bekerültem a kórházba egyre furább vagy.-néztem rá értetlenül.

-Csak aggódom.-sóhajtott.

-Értem nem kell aggódnod. Jól vagyok. Semmi bajom.-ráztam a fejemet.

-Steffi, te hallod magad? Ma műtöttek meg daganattal, és te azt mondod semmi bajod?-akadt ki.

-Igen, azt mondom, mert jól érezem magamat. Nem fáj semmim. JÓL VAGYOK.-hangsúlyoztam az utolsó két szót.
-Tudod te, hogy milyen veszélyes ilyenkor London utcáin mászkálni, friss varratokkal?-förmedt rám.-Belegondoltál már abba, hogy...-beszélt tovább, de igazából nem is figyeltem arra, hogy mit mond, hanem csak a száját néztem. Csak mondta, mondta, és mondta, de halvány lila gőzöm sincs, hogy miről beszélt.
-Istenem, fogd már be.-sóhajtottam, és a pólóját megragadva magamhoz rántottam. Nem akartam, és nem is hagytam, hogy befejezze a mondani valóját (akármiről is szólt az).
Éreztem ahogy Louis belemosolyog a csókba, de nem engedett el. Kezét a derekam köré fonta, így elérve, hogy még közelebb kerüljek hozzá.
-Your tongue is on fire.-énekelt mellettünk valaki. Elváltam Louis-tól, és kitört belőlem a röhögés, ahogy Ed mellettünk állva gitározott, és énekelte mellé a rögtönzött hülyeségét.
Louis mellkasának dőlve próbáltam visszafogni a röhögést, mert eszméletlenül fájt tőle a sebem, de egyszerűen nem bírtam abba hagyni.
-Srácok, végre megvagytok!-szaladt felénk Niall riadtan.-Mégis hova a bánatba tűntetek?-förmedt rá Louis-ra, és Ed-re.
-A kórházból hívtak, hogy Steffi elment, és utána jöttünk.-vonta meg a vállát Louis, és az ujjait az enyéimre kulcsolta.-Hé, vöröske!-szólt rá Ed-re, amit a srác csak egy kérdő tekintettel viszonzott.-Bocs a balhéért.-emelte fel a kezét, mire Ed belecsapott. Szent a béke.
A következő pillanatban éles fájdalom nyílalt a hasamba, mire odakaptam mind két kezemet. A fájdalom annyira erős volt, hogy nem bírtam talpon maradni, hátra estem, majdnem feküdtem.
-Steffi! Steffi!-mindannyian kiáltoztak, de én süllyedtem. Süllyedtem a mélységbe, és nem bírtam megállítani. Az egész életem lepergett előttem. Az összes veszekedés, csalódás, boldogság, öröm, szeretet, pofonok, és csókok... Minden. Louis, Niall, Liam, Harry, Zayn, Ed, Charlie, Alex, anya, Katy... Az összes ember akivel valaha találkoztam. Aki valaha fájdalmat, vagy éppen örömet okozott nekem, akár csak egy pillanatra is. Az összes rajongó, és azok az emberek, akiknek annyiszor segítettem.
Minden fájdalom, és öröm egy könnycsepp formájában távozott az arcomon. Abban a pillanatban felpattant a szemem. A kórházban voltam.
Ugyan azok a fehér falak köszöntek rám, amik között az elmúlt napokban ébredtem.
-Steffi!-mosolygott rám Charlie könnyes szemekkel.
-Mi... mi történt? Hol vagyok?-próbáltam meg felülni, de nem tudtam. Túl gyenge voltam.
-A kórházba.-lépett oda az ágyam mellé Alex. Anyu is ott volt, közvetlen mellette.
-Hol vannak a többiek?-kerestem a tekintetemmel Louis-t, és a többieket, de sehol sem voltak. Csak mi négyen voltunk a szobában. Senki más nem volt ott.
-Milyen többiek?-húzta össze a szemöldökét Charlie. Itt mindenki meghibbant? Öt perce még a Temze partján álltam a szerelmemmel, és a kiskori legjobb barátommal, most pedig a kórházban fekszek, és itt az egész családom, ami kb. tíz éve szétbomlott.
-Ed, Louis, Niall... A többiek!-magyaráztam kapkodva.
-Steffi...-kezdte Alex, de én lerántottam magamról a takarót, és  kisiettem a szobából, egyenesen a folyosóra. Nem érdekelt, hogy a karomból kiszakadt az infúzió, és ömlik a sebből a vér.
Ahogy kiértem csak a nyüzsgő ember tömeget láttam. Az orvosok fel-alá járkáltak, de Louis-ék sehol sem voltak.
Zavarodottan kapkodtam a tekintetemet, miközben hatalmas gombóc keletkezett a torkomban.
Charlie mellém lépett, és a kezét a vállamra tette. Abban a pillanatban könny szökött a szemembe, és beleharaptam az ajkamba, hogy ne jöjjön rám a sírógörcs.
-Mi történt?-suttogtam olyan halkan, hogy csak a bátyám hallja meg. Lehunytam a szememet, remélve, hogy nem szökik ki egy könnycsepp sem, és így vártam a testvérem válaszát.
-Féléve autóbalesetet szenvedtél. Hatan ültetek a kocsiban. Te vagy az egyetlen túl élő, de ezidáig kómában voltál. Az orvosok nem fűztek hozzá túl sok reményt, hogy valaha felébredsz, mivel amnéziába is szenvedsz, de valahogy sikerült.-magyarázta, olyan halkan, ahogy én szólaltam meg az előbb.
-Kik haltak meg?-suttogtam még mindig.
-Louis Tomlinson, Harry Styles, Zayn Malik, Niall Horan, és Liam Payne. Az öt legjobb barátod. Senkijük nem volt, rajtad kívül. Emlékszel? Az öt magányos farkas.-mesélte.-Sajnálom.-sóhajtott végül, és megsimítva  a vállamat visszament a szobába.
Csak egy álom volt. Az elmúlt fél év csak egy álom volt. Minden ami történt, igazából semmi sem volt. Nem létező történetek, személyek, és érzelmek. Az egész eddigi életem csak az agyam szüleménye volt, hogy ne érezzem magamat olyan egyedül, de ennek vége. Talán az a világ volt az egyetlen hely, amit eltudtam viselni. A valóság sokkalta fájdalmasabb volt, mint az az álom.
Abban a képzelt világban mindenem meg volt, amire valaha is vágytam. Barátok, nyüzsgés, fényűzés, nem teljes, de mégis szerető család, de itt: senkim sem volt. Mindenkit elvesztettem, akkor mikor ez az egész elkezdődött. Elvesztettem a barátaimat, de nyertem magamnak egy álmot, csak ezzel egy baj van:
Egyszer úgy is fel kell ébrednünk.